Az élet

Az élet

A szeretet fényében elcsendesedik a világ.

A valóság képében eltörpül a világ.

A csend létében kiteljesedik a világ.

A feltétel nélküliséggel szétárad a világ.

Az időtlen létben megteremtődik a világ.

A Létezés teljességében megelevenedik a világ.

És Te hol vagy ebben a világban?

Mi és ki vagy ebben a világban?

Talán az élet, vagy a halál?

A lehetőség vagy a szenvedés?

A szépség vagy a kétség?

A bölcsesség vagy az ítélkezés?

Az ÉN vagy az „én”?

Mit gondolsz mi az igazság, és hol van az igazság?

Te vagy, vagy nem te vagy...?

Kívül van, vagy belül van...?

Mikor a kérdések megszűnnek és elcsendesedik az elme,

Váratlanul felismerődik a végtelen mélysége.

Érződik a Léted az igazság tükrében,

A lelked gyönyörűsége a mindenhatóság erejével.

Átéled a tökéletességét az életnek,

A teljes feltétel nélküli szeretettel.

Mindent a tiszta öröklét szemével észlelsz,

És nem érint meg soha többé a félelem.

Boldog vagy a természetedben,

És ez átragyogja az egész lényed,

Melyen keresztül, gyönyörű szerelemként éled meg az életet!

Ünnepek

A Karácsony valós üzenete

Közeleg a karácsony és már látszik, ahogy az emberek egyre jobban nekifeszülnek az ünnepnek. A gondolataikban azzal vannak elfoglalva, hogy lesz, mi lesz, mennyibe kerül, kinek mit vegyenek…? Pedig a szeretet ünnepe pont arra hívná fel a figyelmet, hogy ne a körülményekkel foglalkozzunk, hanem ismerjük fel magunkban az érzést, amit meg szeretnénk osztani másokkal. És ha már egyszer felismertük, hogy az független bármitől és bárkitől, akkor minden pillanatban (független a karácstól) megélhetjük annak jelenlétét és megoszthatjuk azt. Ez a tudatossága a pillanatnak, mikor tudja a személy, hogy mit ismer fel és azt gyakorlatban is képes megélni bármikor. Más néven ez a bölcsesség, az élet teljességének megélése a mindennapokban.

Olyan nagy hangsúlyt fektet az emberi elme a külső dolgokra, hogy már észre sem veszi pont az, amiért elkezdett valamit, már rég elveszett a gondolatok és külsőségek értelmezésében. Elveszett a karácsonyra jellemző szeretet érzése és felváltotta a megfelelés és elvárás gondolata. Mit vegyek, mit kapok? Mennyibe kerül, örül-e neki? … stb. Ma már nem békés karácsonyt jelent az ünnep, hanem inkább teher karácsonyaként jelenik meg a legtöbb ember világában. Sok embertől hallom utána, hogy de jó, már túl vagyok rajta, ahelyett, hogy az hangozna el milyen nagy boldogság volt újra együtt lenni azokkal az emberekkel, akik fontosak a számodra, hiszen senki nem tudhatja, hogy a következő pillanatban kik lesznek melletted a szeretteid közül. Túl nagy feneket kerítünk a külsőségeknek és mellette teljesen elvesznek az igazi érzések. Ha a te igazságod elfogad feltétel nélkül, mindennel együtt téged olyannak, amilyen vagy, akkor ez rajtad keresztül is megnyilvánul mások felé. Viszont, ha te nem engeded, hogy az érzések általad megnyilvánuljanak, mert félsz, kételkedsz, bizalmatlan vagy, esetleg egy régi tapasztalati emlékbe kapaszkodsz…. stb. akkor soha nem érinthet meg téged a feltétel nélküliség érzése. Az élet magában hordozza a teljességet, az elfogadást, a tiszta érzéseket ítéletek nélkül, a szabadságot, ami megfelelés és elvárás nélküli… stb. Ha ezeket elkezded az elme által értelmezni, és feltételekhez kötni, a külvilágba kapaszkodni, akkor mindent elveszítesz, ami az igazságod. A Karácsony lényege, hogy arra emlékeztessen, ami a Te vagy valójában, a tiszta szív érzése, a SZERETET. És ez nem a hangzatos szavakról kell, hogy szóljon, hanem arról a tiszta érzésről, amit mindig minden ember az életében szeretne felismerni. Vagy így, vagy úgy, de szeretné megkapni, mert azt gondolja, hogy ez nincs még nincs jelen az életében. Hiszi, hogy valamit tennie kell azért, hogy azt kiérdemelje az élettől. Innentől kezdve a szeretet egy félelemmé alakul át és máris eltűnt az igazsága ennek az érzésnek. Itt az idő, hogy mindenki felismerje, ez az emberi természethez hozzá tartozik és meg is jeleníti magát minden pillanatban.Az egy másik kérdés, hogy ezt el merjük fogadni és átadni ennek magunkat, vagy nem. A karácsony az életről kell, hogy szóljon, a Létezésről. Arról, hogy az élet megadja nekünk a lehetőséget a tapasztalásra. Mindegy hogy azt az elme jónak vagy rossznak kiálltja ki, de legalább van, aki tapasztal. Ez a forma világa, valamiként megjelenni és semmiként eltűnni. Ebben viszont benne kell legyen, az élet élvezete és nagyszerűsége, annak értelmezése nélkül.

Függetlenül attól, hogy az ünnepek alatt egyedül vagy, vagy nem, mindig tartsd szem előtt, hogy az élet változásának a tapasztalása csak akkor tud észlelődni, ha Létezel. Amíg életben vagy, erre mindig meg van a lehetőséged! De ez csak akkor tud igazi szeretetként megjelenni, ha sose feledkezel el arról, aki tényleg vagy, mivel csak ennek a tükrében tud a személy jelen lenni formaként, és a személy jelenlétén keresztül tud a körülmény megjelenni tapasztalatként.  A legtöbb ember viszont ezt elfelejti és a körülmény értelmezésével foglalkozva próbálja a személyt értékelni és értelmezni, aminek a következtében a személy kiszolgáltatottá válik a körülményeinek. Így viszont a személy soha nem tudja felismerni a saját valóságát, ami független a tapasztalattól és a körülményektől, ezért hiszi azt, hogy az nem is létezik. Ennek következtében a feltétel nélküli szeretet megélése elmarad és átalakult egy áldozat szereppé, vagyis a körülmények áldozatává válik az ember. A szeretet viszont nem követel áldozatokat, SOHA, senkitől! Ez csak az elmének a képzelgése, mert nem tudja értelmezni a feltétel nélküliséget. Ezért von kétségbe minden olyan tapasztalatot, ami magában hordozza a feltétel nélküli szeretetet, mert az számára továbbra sem nem létező. Az elme csak az értelmezhetőt és kézzelfoghatót tudja elfogadni, pont ezért az Igazság sem jelenhet meg addig senkiben, míg az elme hatalmában tartja a személy létét. Ezért vált a karácsony az információk világában nehézséggé, teherré. Az elme már nem látja értelmét ennek az egésznek. Szép lassan kizárta a szív érzését, ami semminek nem keresi az értelmét. A szív mindig teljes elfogadásban van mindennel. Érdemes egy kicsit megengedni magunknak, hogy a világot és ezzel a karácsonyt is így szemléljük! Akkor nem fognak számítani az ajándékok, nem számítanak a külsőségek, az ünnepi protokoll, hanem csak az a pillanat, amit ott akkor felismerünk, függetlenül bármitől és bárkitől!

Felismerés

Felismerés

Ki az, akit ismerhetek?

Azt, akit gondolok magamról, vagy az ismeret soha nem létezhet?

Tudhatom-e, hogy milyen a világ?

Vagy csak a gondolatok értelmezése jelenti számomra azt, hogy milyen a világ?

Biztos lehetek-e abban, hogy kit ismerek?

Vagy csak gondolkodhatom-e arról, amit gondolok arról, akit úgy vélem, hogy ismerek?

Mi az, amit elhiszek?

Az igazság léte, vagy az, amiről azt gondolom, hogy az igazság léte?

Mi az igazság?

Az a gondolat, amit elhiszek, vagy az a pillanat, amit felismerek?

A kérdések záporoznak.

Ki vagyok, mi vagyok? Mit tudok, mit nem tudok?

Milyen vagyok, milyen nem vagyok?

Mit gondolok, mit érzek?

Mit hiszek, és mit nem hiszek?

Minek van értelme és minek nem?

De van-e értelme ennek a sok kérdésnek?

És ki válaszolja meg mind ezt nekem?

Egyáltalán kellenek-e a válaszok, vagy csak elég, ha Csendben maradok?

És mi történik, ha már nem keresem az igazságot?

Ha nincs elképzelésem semmiről,

Ha eltűnnek a gondolatok, ha megszűnnek a célok!

Akkor mi marad a világomból?

Az ijedtség vagy a félelem? Esetleg a nyugalom, vagy a béke?

Ha már nem foglalkoztatnak a hogyanok és a miértek,

Ha már nem érdekel az, hogy mi volt és mi lesz,

Ha már nincsenek kérdések és már nem keresek,

Ha a válaszok maguktól megjelennek és már nincs „én”, aki értelmezget,

Akkor végre felismerem, hogy csak a Létezés beteljesedése az, ami megjelenhet az életben.

A pillanat Teljessége, a végtelen Csendje és az időtlen Örökléte.

Többé már nincs ki féljen, aki megkérdőjelezzen, aki kételkedjen.

Megszűnik minden, ami akadálya lehet a Létnek,

És csak a szeretet feltétel nélkülisége járja be a Teret,

Ami a tapasztalás tökéletes formájaként nyilvánul meg ebben a testben.

Boldog Vagyok, hogy élek, Boldog vagyok, hogy Létezem,

Mert a Szeretet, mint a testben keringő vérem, járja át az egész Lényem.

Ezért az egész Élet lényege, hogy átadjam magam a feltétel nélküliségnek,

Mely az Igazság megtestesülése. Az Isteni, az Eredendő, az igazi Béke!

(Horváth Mónika)

A Lét igazsága

A Létezés „célja”

Mikor reggel felébredsz és kinyitod a szemed az első tiszta érzésed az, hogy felismered "Létezem". Majd ezután következik ennek értelmezése, a személlyel való azonosulás és annak történeteire való emlékezés ami által, figyelmünk máris lekerül a valóságról, és hirtelen egy folyamatos gondolkodás illúziójában találjuk magunkat. Mit kell tennünk, mit nem kell tennünk, mi lesz az elkövetkezendő órákban, kivel találkozunk, kit kell lemondani, mit kell átrakni... stb. Gondolom ismerősek ezek a gondolat folyamatok mindenkinek. Észre sem vettük, de máris a külvilág rabságába kerültünk. Azután megint lehetőséget kapunk arra, hogy felismerjük az igazságot, ha ébredés után belenézünk a tükörbe és meglátjuk magunkat benne. Az első, amit észlelünk ismét a tükörképünkön keresztül a "Vagyok" érzése, ami a "Létezem" érzés felismerése és tudatosítása. De ezt legtöbbször észre sem vesszük, mert azonnal a testre koncentrálva egy testtudatosság érzéssel figyeljük tovább a tükörképünket. Azaz a hogy nézek ki, és milyen vagyok gondolatok tartják fent a figyelmet az elmén keresztül. Azzal, aki vagyok, ami tényleg észleli a tükörképet már nem is foglalkozom, hiszen ismét a látvány, a külsőség ragadja el észrevétlenül a figyelmet. Ezek után mindent megteszünk, hogy a személy által kivetített képet minél elfogadhatóbbá tegyük az "én" számára külsőleg. Persze ezalatt az idő alatt sokszor megállapítjuk, hogy így vagy úgy érzi magát a személy, amit a test tükröz vissza a számunkra, de arra ezalatt az idő alatt sem gondolunk, hogy ez hamis vagy sem, és ki az, aki ezt mind megállapítja. Ha hangosan kimondanánk azt a szót, hogy "én", akkor gyorsan lefordítva meg is állapíthatnánk, hogy ez nem más, mint az " ego"  (én = latinul: ego). De erre már nincs is időnk, mert a mindennapi rohanás közben az igazi önmagunkkal nem tudunk foglalkozni, csak a képzelt önmagunkra, a felszínre van időnk. Vagyis pont az igazságot toltuk el  reggel, és innentől kezdve egy folyamatos, hamis illúzióba kerültünk, amit egész nap kergetünk, amíg el nem fáradunk tőle. Egy folyamatos gondolatmenet tart minket fogságban, és ezt egy folyamatos gondolkodással táplálva működtetjük az ego, "én" gondolatán keresztül. 

De mi történik, ha reggel felkelve nem a külvilágra és a testre helyeznénk a figyelmet, hanem fel tennénk a kérdést magunknak, hogy ki az, aki ezt az egészet figyeli? Persze úgy, hogy időt is adnánk arra, hogy ezt megfigyelhessük. Nem kell semmilyen választ keresni, csak elmélkedni ezen a kérdésen. Majd beállni a tükör elé és ismét feltenni a kérdést, hogy ki az aki figyeli a tükörképet? Majd szintén megválaszolatlanul hagyva a kérdést, csak megfigyelni, azt aki figyel anélkül, hogy megállapítást nyerne bármi is. Megéri-e magamnak egy pár percet az, hogy reggel tényleg az legyen jelen az életemben, aki vagyok és ne az, akit gondolok arról, hogy ki vagyok?

Az igazság felismeréséhez nem kell semmilyen elvonulás, semmilyen távolságtartás a mindennapoktól, nem kell különösebb műveltség, esetleg iskolázottság, csak egyszerűen az élet. Hiszen pont az a szerepe a mindennapoknak, hogy azon keresztül ismerjük fel a valóságot. A jelen pillanat mindig azt adja oda, és úgy adja oda a számunkra, ahogy az az adott szituációban a legteljesebben szolgálja az igazság felismerését. Mivel ez maga a Létezés "célja". Önmaga igazságának a felismerése egy formán keresztül. Ha így indítanánk a napunkat biztosak lehetünk benne, hogy észrevesszük, ahogy a pillanat kibontakoztatva magát odaad számunkra mindent, amire csak a szükségünk van a tapasztalathoz. Ha nem kapunk meg valamit, amit elképzeltünk, akkor tudatába vagyunk annak, hogy az elengedhető számunkra, vagyis nem a jelen pillanat teljességének a része, hanem egy elvárt, kivetített jövőkép. Ez a feltétel nélküli bizalom önmagunk által a Létezésben. Így az élet folyamata mindig a megelégedettség, az elfogadás és a teljesség érzését mutatja meg nekünk. A személlyel, vagyis az "én"-nel való azonosulás pedig mindig egy elkülönültség érzettel, egy folyamatos hiány, kétség állapotában tartja a figyelmünket, ami egy örök bizonyítás érzést tükröz felénk az élettel kapcsolatban. 

A biztonságot soha nem a személy biztosítja az életben, hanem az a  Tér, belső Csend, amelyen keresztül megjelenik a személy és maga az élet tapasztalata is. Aki te vagy az a figyelő, aki tudatában van ennek a játéknak, de ez már nem a forma világa, a valami, vagy valaki illúziója, hanem a Semmi maga. Nem egy elképzelés a Semmiről, hanem a formátlan, időtlen, végtelen Üresség. Ez nagyon ijesztő lehet az egonak, de ha tényleg felismerjük az igazi Univerzális természetességünket, akkor láthatjuk meg ennek az igazi arcát. Az ego mindig valami felé irányul, ezzel a végtelenséget kizárva egy elképzelésbe szűkíti a figyelmet. Fontos számára, hogy az idő jelen legyen a világában, ezzel megtévesztve a személyt, elterelve a figyelmet a pillanatról, amiben a történés és a cselekvés már meglévő. Így a pillanat teljességének a  léte megkérdőjeleződik és a kétség, valaminek a hiány érzése vetítődik rá a mindennapokra. Ennek a motivációja érződik az egész napos rohanásunkban. Mintha attól félnénk, hogy lemaradunk valamiről vagy kimaradunk valamiből, ami csökkentheti az életünk, vagyis a személy értékét. Ezt rávetítjük a külvilágra, és mindent megteszünk azért, hogy mások elfogadjanak minket és azt a képet, amit felépítettünk magunkról és a világunkról. Ezt megtesszük annak árán is, hogy az igazi Létünket megtagadva egy illúziót fenntartva kényszeres bizonygatásba kezdünk már korán reggel, közvetlenül az ébredés után. Jók vagyunk vagy nem, szépek vagyunk vagy nem, elégedettek vagyunk vagy nem, egészségesek vagyunk vagy nem?... stb. Mikor este hazaérve fáradtan lefekszünk, akkor személyiségképünkön keresztül végigelemezve a napot, ítéletet hozunk arról, hogy az mennyire volt sikeres vagy sikertelen az elképzelésünk alapján. De, ha ilyenkor ismét feltesszük magunkban a kérdést, hogy vajon ki az aki, ezt megállapítja, vagy megítéli, akkor ismét visszakerülhet a figyelem az igazságra arra, aki valóban a Létezést szolgálja igaz Önvalódon keresztül az élet tapasztalataként. Így másnap reggel már könnyebben felismerhetővé válik számunkra az ébredés első tapasztalati formája a "Létezem" érzése.

Mi a Boldogság?

A Boldogság igazi  Léte

Minden embernek megadatik a boldogság. Sajnos addig, míg ez egy elképzelés vagy egy elvárás, illetve egy érzéshez való ragaszkodásként nyilvánul meg a gondolatainkon keresztül, addig nem az igazi boldogságot, hanem csak egy róla való gondolkodást tapasztalhat meg az ember. Az elképzelés mindig egy előre kivetített képet jelent, ami valamilyen már meglévő ismeretre épül, mivel az ismeretlent nem tudjuk elképzelni. Az elvárás is egy múlt hozadéka, amit szeretnénk működtetni egy régi tapasztalat vagy elképzelés hatására. Az érzés természete pedig mindig az, hogy jöjjön és menjen, tehát az állandóságot nem tükrözheti csak a változást. Ezért a boldogság, mint érzés mindig másképp, máshogyan kell, hogy megjelenjen a pillanaton keresztül. Ha viszont nekünk van egy elképzelésünk a boldogság érzéséről a múltunk alapján, akkor biztos, hogy elvárjuk annak az ismétlődését a jelenben. De ugye azt tudjuk, hogy ez nem létezhet, mivel a jelen nem tud ismétlődni, csak a változást tudja létrehozni. Akkor mi az igazi boldogság? Mindig azt mondják a Mesterek, hogy ők állandóan boldogok. Hogyan lehetséges ez, ha a boldogság érzése folyamatosan változik? Úgy hogy ők nem az érzést hívják boldogságnak, az számukra továbbra is csak egy érzés marad, ami egy tapasztalati forma a fizikális világban. Ők tudják, hogy az igaz természetükön keresztül felismert Létezés maga a boldogság, ami örökkévaló a végtelenen keresztül a pillanatban. Ennek a felismerése a személlyel történő azonosulással lehetetlen, mivel abban az állapotban már külön bontottad magad önmagadtól, vagyis az igazi Éned megtagadásával a személyt éled meg elsődlegesnek. Ezért a tagadás miatt már csak a kétség, és az elutasítottság érzés kísérhet végig az életed folyamán. Ezt próbálhatod átmenetileg ”pozitív gondolkodással” és különböző módszerekkel pótolni, de egy idő után elvárásoddá válik ennek a tökéletes működése is és annak a hibátlan visszatükröződése is. Elfáradhatsz, elfásulhatsz, ha ezek után a dolgok és élethelyzetek mégsem úgy alakulnak, ahogyan azt te elvártad volna. Hiszen mindent azért tettél, hogy valamit vagy valakit megkapj vagy elérj. Ez viszont továbbra is egy elvárás marad, ami megkérdőjelezi valaminek a természetes létét és folyamatát a pillanatban. Ha én tényleg tudom, hogy valami a jelen pillanaton keresztül létezik, akkor semmilyen célom és elvárásom nem alakul ki vele kapcsolatban, mivel az a természetesség érzésével van jelen az életemben. Nem kell érte semmit sem tennem vagy csinálnom, hogy a tapasztalatomba belekerüljön, csak engedni a megvalósulás folyamatát. Ennek az egész jelenlétnek a természetessége maga a Boldogság. Minden Létezésnek a felismerése, a maga egyszerűségén és valóságán keresztül kétség nélkül.

Fontos tudni, hogy ami nincs még meg, azt meg kell teremteni és minden, ami már meg van, annak a létét csak fel kell ismerni! Érdemes megfigyelni melyikhez kell kevesebb energia, melyikben nem jelenik meg a kétség és az elutasítás lehetősége, és melyik hordozza magában az élet természetes áramlását. Hát persze, hogy valami Létének a felismerése sokkal egyszerűbb (jelen), mint a semmiből a személynek megalkotnia valamit a végtelenen keresztül úgy, hogy közben nincs rálátása az egész folyamatra (jövő). A Boldogság mindig Lét alapú, ezért ahogy megjelenik valaminek a létezése az már maga a Boldogság megtestesülése. Az ego mindig megkérdőjelezi valaminek a létét és mindig hiányból próbál működni, hiszen a kétség az, ami által a saját létezése is fennmaradhat. Ha a kétséget elengedjük, akkor már csak valaminek a Léte tud életben maradni. Ezt érdemes figyelembe venni bármikor, bármit szeretnénk.

Ha tényleg megérti a személy, hogy ő csak másodlagos a Létezésben, akkor bizalommal és feltétel nélkül adja oda magát annak a Csendnek, Térnek, Tiszta Tudatosságnak, én nélküliségnek, Istennek…., ami által megtapasztalódik a Léte. Ha figyelembe vesszük, hogy már a rezgés is egy fizikális forma, akkor tudatosodik, hogy az is valaminek a következménye. Így viszont érthető, hogy a rezgés következtében a testen keresztül észlelt érzés és gondolat  is már egy folyamat része, aminek tükrözni kell egy már történő beteljesedést. (Itt emlékeztetőül megjegyzem, hogy a Tiszta Tudatosság által leközvetített érzés és gondolat nem egy és ugyanaz, az ego által létrehozott gondolattal és érzéssel. A Tiszta Tudatosság általi érzés az a közvetlen rezgés után megjelenő forma, majd ez az érzés ismerődik fel egy gondolat formájában a testen keresztül. Ezt a gondolatot értelmezi a személy a saját tanult és eddig tapasztalt rendszere alapján, majd elkezd gondolkodni a gondolatról, és az ezáltal létrehozott történeteket megalkotva hoz létre egy érzést, ami már nem az eredeti Tiszta Tudatosságé, hanem az ego által értelmezett gondolaté.) Röviden: Ha megértjük, hogy az Ismeretlen, a Csend … megalkotja önmagát egy formaként, ami energiaként, rezgésként, hullámként megjelenik, a testen keresztül leképződik mint egy érzés majd gondolat, és mikor a személy felismeri és tudatosítja  ezeket a jelzéseket, akkor átengedve magát a már történő folyamatnak, nem azonosulva a külső világgal, megtapasztalódik általa mindennek a beteljesedése. Ez a Lét természetes boldogságának a megélése. Ha viszont a személy ezt a folyamatot megkérdőjelezi és az eddigi tapasztalatával azonosítva kétségbe vonja a megjelenő érzés és gondolat Létezésének bizonyosságát, akkor ezáltal a létrehozott saját történetei által, folytonos elutasítottság és megkérdőjelezettség érzése válik uralkodóvá a számára. Így jellemzően a boldogtalanság megélése válik tapasztalatává az életében. Ha a személy leszokik végre arról, hogy azt higgye mindig, csinálnia kell valamit ahhoz, hogy működjön az élete, akkor szabaddá válik önmaga személyes énjétől. Ugyanis csak akkor érződik az ego által az állandó csinálásra való vágy, ha a jelen motivációjaként valaminek a hiányát éljük meg. Ha valaminek a Léte kérdőjel nélkül jelenik meg bennünk, akkor azt engedni kell megtörténni a saját maga megvalósulása által, még akkor is, ha az nem egyezik a személy (én) elképzelésével és akaratával. Ez pedig csak a tökéletes Önátadással együtt tud megvalósulni.

(Az írás megértéséhez kapcsolódó videó:
Az élet, mint az "én" tükre  http://az-vagyok.blogspot.hu/p/videok.html
                                        https://www.youtube.com/watch?v=k5cs3TqwKww)

Az Önzés Létezése

Az Önzés, mint az igaz természeted alapja

Az Önzés fogalma a személy gondolkodásában sajnos nagyon téves értelmezést nyert. Ez az igaz természeted létéhez tartozik hozzá. Ha nem így lenne, akkor az élet, mint a Tiszta Tudatosság fizikális formája nem jelenhetne meg a Létben. Jogosan teszi fel bárki a kérdést, hogy ez meg hogy lehet, hiszen mindig azt tanítják a „pozitív” szemléletű és az „önfeláldozó” emberek, hogy ez nem helyes. Az igazi mesterek pedig ezzel ellentétben nem véletlenül fektetik a hangsúlyt arra, hogy tudd, minden Te vagy, minden belőled indul ki és hozzád is tér vissza. Tegyük helyére ezt a kifejezést. Az önzés szóban benne van annak a mondanivalója, hogy minden ÉN rólam szól, ezért mindent csak magamon keresztül tapasztalhatok meg igaz valóságában. Igen ám, de itt nem a fizikális test és elme, vagyis a személy oldaláról nézve, hanem a végtelen természeteden keresztül felismerve AZ-t. A Tiszta Tudatosság, vagyis az ÉN Önzése mindig az egységen keresztül, megkülönböztetés nélkül jelenik meg, míg a kicsi „én”, az ego önzése, mindig a megkülönböztetésen keresztüli hierarchikus érzésként tapasztalódik meg.

Mi a különbség a kettő között? Maga az Élet. Az ÉN Önzése mindig a Létet szolgálja, mivel mindennek a van-ságát működteti, míg az ego önzése a nem-Létet szolgálja, ezért mindennek a hiányát láttatja. Pontosan ezért az igaz Önzés elfogad és felemel magához, míg az ego önzése elutasít mindent, ami nem ő, és a hiány érzése miatt mindig a harcot és a bizonygatást választja, tele kétséggel és félelemmel. Mindig attól fél, hogy elveszíthet valamit, ami az övé, amit birtokolhat, mert valaminek a hiányára fókuszál, míg ezzel ellentétben az igazi természeted, tudja, hogy minden te vagy, ezért nem éli meg semminek a hiányát, így nincs szüksége a birtoklásra. Ezért el sem akar venni senkitől semmit sem, csak megosztani önmagát a világgal. Addig, amíg különbözőségként éli meg a személy magát igaz Lététől, amin keresztül működik és él, addig ennek hiányát érezve, biztonságát megkérdőjelezve, csak a kétség és az elutasítottság motiválhatja bárminek az elérésére. Pontosan ezért, ha magában nem érzi a biztonságot, akkor másokra kivetítve ezt, bármit és bárkit képes kétségbe vonva „ellenségként” és veszélyként érzékelni, aki nem ő. Az ÉN Önzése másképp jelenik meg, mivel a Tiszta Tudatosság jelenléteként soha nem kérdőjeleződik meg a jelen pillanat igazságaként működő van-ság Léte, így a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzése sem tud megjelenni tapasztalatként. Ezért viszont a birtoklásra sincs szükség, mivel minden mindig a végtelenen keresztül megjeleníthető a Tudatos személy számára.

Ha az ÉN Önzőségét a személy átengedi az elméjén úgy, hogy nem szól bele - minden ÉN vagyok - és hagyja, hogy az beteljesítse magát az ember életében, akkor biztos lehet mindenki abban, hogy a hiány érzése soha nem jelenik meg számára. Ezért a Lét harmóniája és mindennek a beteljesedése tapasztalódik meg a személy életében a jelen pillanatban, ami miatt a kiszolgáltatottság érzését kikerülve, az elfogadás és a feltétel nélküliség megélésével, másokat is e szerint érzékel.

Végleges felismerődése az igazságnak, hogy ÉN Létezem csak, mint az igaz természetessége az Univerzum fizikális formájának, a végtelenen keresztül a Jelenlétben. Így a forma is csak rajtam keresztül tud megjelenni tapasztalatként, tehát az is ÉN vagyok, mint saját képmásom. Rajtam kívül nem létezik más, csak általam. Ez az Igazsága Önmagadnak, mikor nem a személy és a test-elme értelmezésével azonosultál. Hogy ki az az ÉN, azt viszont soha nem fogod tudni beazonosítani végleges formaként és tapasztalatként. Ezáltal a végtelen érzése szabadságként és áramlásként érzékelődik a test által..

Ha az ÉN Önzését elutasítja a személy, akkor a biztonság és a beteljesedés érzésének hiányaként, a kiszolgáltatottság érzésének megjelenésével, az elutasítások és a megfelelések-elvárások kapcsolatán keresztül érzékelődik a világ, és e szerint alakul ki a személy kapcsolata másokkal is.
Az igazság felismerésének a hiánya, az ego vagyis az „én” a személy azonosulásával elutasítja a forma nélkülit és a forma világát tartva a valóságának, folyamatos erőfeszítéseket tesz azért, hogy ezt az illúziót fenntartsa. Ezért azt mondja, csak „én” létezem és mindent megteszek, hogy ezt a gondolatot fenntartva, a "vagyok valaki" gondolat elérése legyen a cél. Ezért egyre nagyobb figyelmet szentel a teljesítményre, a sikerre és a másiktól való megkülönböztetésre. Mivel az igazi élet felismerésének az elutasítása van jelen, ezért olyan rezgéseket mozgat ezáltal, ami a nem-Létet működteti, ezzel fenntartva a múlt és jövő létezését is. A pillanatot, amiben az élet tényleg jelen van, azt teljesen figyelmen kívül hagyja. Így persze, hogy a Lét bizonytalanság érzése végigkíséri a személy életét egészen addig, míg felismerődik a teljes igazság.

Pozitív és negatív gondolatokról

Van-e különbség a „pozitív” és „negatív” gondolatok között?

A mai világ legdivatosabb tanítása a pozitív gondolkodás. Vajon tényleg tudják-e az emberek, hogy ez mit is jelent? Mikor folyamatosan azt hallom a spirituális és ezoterikus tanításokban, hogy a pozitív gondolkodás milyen fontos, akkor tényleg ledöbbenek azon, hogy a sok tanítási módszert oktató, végig sem gondolja, hogy mit is tanít. Sulykolása a pozitív gondolkodásra nem jelent mást, csak egy elvárás-megfelelés kapcsolatot. Lehet, hogy sokan meglepődnek azon, amit írok és lehet, hogy lesznek, akik felháborodnak ezen, de igazából ezt csak azok teszik meg, akik nem mernek mélyen belegondolni abba, hogy milyen elutasításban vannak az igazi Önvalójukkal. Márpedig sokan szeretik a felületes látszatot fenntartani a spirituális ego növelése céljából, hogy a pozitív gondolkodásra szükség van. Tényleg a szavak szintjén, a kifejezés szintjén ez igaz is lehet, de a mögé tett figyelem és motiváltság a legtöbb esetben már nem ezt tükrözi.

Nézzük meg mit is jelent az Univerzum igazsága általi természeti törvény szerint, a pozitív gondolkodás. Mivel az Univerzumban nem létezik az idő, ezért minden maga a pillanat (ez is csak a fizikális szint kifejezési eszköze, de a valóságban még a pillanat sem létező). A végtelen szintén Univerzális természetesség, ezért semmilyen viszonyítási pont nem jöhet létre benne. Így viszont se az ilyen, se az olyan nem tud létezni általa. Vagyis a fizikális térben, mint a végtelen Univerzum egy megnyilvánulási formájaként, a gondolat egyszerű léte tud csak megjelenni tapasztalataként. Ha nincs idő és nincs viszonyítási pont, akkor csak a létezés vansága működik a pillanatban. Ha eszerint, vagyis az igaz természeted szerint figyeled a gondolat megjelenését, akkor azok teljesek és tökéletesek minden pillanatban. Miért? Mert Te is ebben a pillanatban ezt tükrözöd önmagad igazságából a testen keresztül a személy felé. Ha bármikor erről lekerül a figyelmed és a személlyel azonosítod magad, akkor megtagadva az Univerzális természetedet csak elutasításként tudsz létezni a személy azonosulásával. Akkor viszont tényleg szükséged van a pozitív és negatív gondolatok megkülönböztetésére, mivel ezek pont az elutasításodat szolgálják. A pozitív gondolkodás egy elvárás a jó felé, aminek meg kell felelni, ha az életünket tökéletesen akarjuk élni. A negatív gondolat viszont elutasítása és kétségbevonása a teljességnek, amitől meg kell szabadulni, ha jól akarjuk élni az életünket. Ha természetes felismerésként tudatában vagy léted teljességének és annak elutasítása nem történik meg, akkor nincs szükség pozitív gondolatokra. Ha mégis megtörténik az elutasítás, akkor használja az elme a pozitívnak nevezett irányt ahhoz, hogy fenntartsa azt a látszatot, mintha visszatértél volna önmagadhoz. Ugyanis ha szükséged van a pozitív gondolatokra, annak a jelenbeli rezgése az, hogy most még negatív vagy, ezzel a figyelem máris visszatért az elutasító gondolatokhoz. De a valóságban a pozitív gondolatok helyett elég az elutasító, vagyis a „negatív” gondolatok felismerése ahhoz, hogy a jelenben visszaálljon a figyelem az igaz természetedre az elfogadásra. Nem kell semmi mást tenni, vagyis a negatív gondolatok felismerése maga a pozitivitás. Ezért nincs szükséged pozitív gondolatokra, hiszen azzal csak a negatív irányt erősíted továbbra is. Például, ha  megállapítod, hogy rosszul reagáltál egy élethelyzetben valamire, akkor ez már a jelenlét rezgésében felismerése és elfogadása a pillanatnak, hiszen észrevetted a „negatív” reakciót. Ebből következik, hogy nincs is már más dolgod, mint továbbmenni a következő pillanatra, mert ezzel az élet „kijavította” magát. Ha viszont a felismerés után megállapítod, hogy akkor most kell valamit tennem ahhoz, hogy én ezt kijavítsam, máris visszaállt a figyelem arra, hogy még mindig fennáll a hiba jelenléte, ami javításra szorul. Ezzel el is utasítottad az előbb megtörtént felismerést. Majd ha elfáradsz a pozitív gondolatok kényszeres fenntartásában, és már nem figyelsz arra, hogy melyik gondolat az, amelyik által azt gondolod, hogy jól fogsz működni, akkor felteszed magadnak az igazi kérdést: Mi az igazság? És szép lassan elkezded megfigyelni a gondolatok természetes létét.

Végre akkor megtapasztalod, hogy minden pillanat önmagában mindig teljes és tökéletes az adott helyzetben. Nem létezik az elutasítás, kétség, félelem, ezért nincs szükség a gondolatok megbontására sem. A gondolatokat az elme a személyiségkép alapján osztja fel pozitív és negatív oldalra attól függően, hogy azt gyermekként hogyan tanultad meg értelmezni. Majd a későbbiekben pedig, milyen elvárásokat állítottál fel a saját világképed alapján és ezt, hogyan illesztetted bele a mindennapi életedbe. De sajnos ez még mindig nem az igazi ÉNed léte, hanem egy elképzelés a világról, azaz amit gondolsz róla. Tehát ezek is, gondolatok által kialakított gondolatsorok következményei. Az egész lényed alapja maga az elfogadás, vagyis a Létezés. A Létezés csak valaminek a vansága által tud működni, így annak tagadása a nem-létet „hozza létre”, ami viszont nem tud létezni a Létezésben. Ha viszont nincs, akkor nem tudom elutasítani, ezért nincs szükségem a pozitív hozzáállásra sem. Így önmagában csak pusztán gondolatok vannak minden előjel nélkül. 

AZ vagy

AZ vagy Te!

Az élet szépségének formája AZ vagy Te.
A csoda, mely hihetetlen az elme számára, AZ vagy Te.
A csend, mely a zaj formáját magára öltve tükröződik a Léten keresztül, AZ vagy Te.
A teljesség, mely mindig önmagát adja a pillanatban, AZ vagy Te.
A végtelen, mely mindent befogad és megmutat, AZ vagy Te.
A feltétel nélküliség, mely bármit, bárhogyan és bármikor elfogad, AZ vagy Te.
A béke és nyugalom, mely az örök harmónia megtestesülése AZ vagy Te.
A tudatosság, melyen keresztül a tapasztalat megjelenhet, AZ vagy Te.
A szabadság, mely mindent körbeölel az áramlás teljességében, AZ vagy Te.

De akkor mi a félelem, a kétség és az élettelenség az emberben, ha minden ÉN vagyok a térben?
Hol van a szeretet és az öröm a boldogság által, ha minden tökéletes és teljes?
Ki az, vagy mi az, ami ezt nem ismeri fel?
Van egyáltalán bármi, amiben kételkedhetek?
Van egyáltalán bárki, akit megkérdőjelezhetek?

Csak az én az, mely szemével nézve, megkérdőjeleződik igaz ÉNed.
A történetek élménye elragadja a figyelmet, ezzel máris megtagadva a végtelent, megszületik a kételkedés mindenben.
A tökéletes tökéletlen lett a miértek értelmezésében, és így a térben megjelenő forma soha nem lehet teljes a kétség szemében.
Úgy érzed az irányítás szükséges a Jelenlétben, mert a bizalmatlanság mindig éber.
Az információk tengerében teljesen elhomályosult az igaz természeted, ezért elhiszed a kiszolgáltatottság létezhet.
Mások felé a megfelelés elveszi az életed, és mégis azt reméled, hogy ez boldoggá tehet.
A gondolatok rabsága teljesen leköti az elmédet, így elfelejted, hogy milyen érzés a valódi szeretet.
Elvárást és birtoklást kovácsolsz belőle, mivel nem hiszed el, hogy ez az életed lényege.

Végre engedd el a figyelmed azonosulását az énnel, és máris megszűnik minden, amivel fenntartod a félelmet.

Ha felteszed a kérdést Ki vagy Te? Nem jön válasz sehonnan sem.
Keresed az ÉNed, de nem találsz senkit sem.
Összekötnéd magad valakivel, de senki nem jelenik meg se előtted, se feletted, se mögötted, se melletted.
Akkor újra kérdezd meg Ki vagy Te? És engedj utat a végtelennek.
Érezd át az ismeretlent anélkül, hogy tudnád mit jelent ez!
Ne értelmezz, ne keress, és ne tudj semmit sem, csak figyelj! De engedd el azt is, hogy van valaki, vagy valami, ami figyel!
Mindenről mondj le végleg, amiről azt gondoltad, hogy ez vagy te.
Ezzel újra megjelenik a feltétel nélküliséged, amin keresztül felismerődik az igazi Léted.
A végtelen ismeretlensége bizalommal tölt el és már nem ragaszkodsz, ahhoz hogy Ki vagy Te.
Nincs szükséged senkire és semmire, hogy felismerd mindig is AZ voltál és AZ is maradsz örökre a semmiben.
Nem kötődsz az elképzeléshez és elengedődik minden, ami a jövő kivetítésében elvárásként bármikor megjelent.
Az időt elengedve, a pillanat jelenléte szövi át az egész életed, és a kétség, a félelem nélküliség végre szabaddá tesz az Univerzum végtelenében és ismét felismered:

A teljesség a pillanatban, AZ vagy Te.
Az ismeretlenség a valóságban, AZ vagy Te.
Az érintetlenség a formában, AZ vagy Te.
Az időtlenség a térben, Az vagy Te.
Az üresség a Létben, AZ vagy Te.
A csendesség a zajban, AZ vagy Te.
A Létezés a tudatosságban, AZ vagy Te.
A szabadság az áramlásban, AZ vagy Te.
És ez mind a feltétel nélküliség a szeretetben, mely egész Lényedben jelen van a világ tükröződésével az illúzió játékán keresztül, ami maga az ÉLET!

Jelenlét

MOST pillanatának a valósága

Sok spirituális ember az utóbbi időben előszeretettel használja azt a kifejezést, hogy Ő a MOST-ban él. Ez igaz is, hiszen nem is tudnánk máshol élni csak általa. Az már megint más kérdés, hogy tényleg ezt ismeri fel az ember, vagy esetleg csak gondolja, hogy a figyelme ott van. Sajnos a tapasztalatom, hogy az utóbbi. Az igazi MOST pillanata által sem idő, sem ego (én), sem probléma, sem kétség nem tud jelen lenni. Ha ezek közül bármelyik is megjelenik a figyelmünkön keresztül, már nem a MOST-ban, hanem csak az arról való elképzelésben van a személy. Nem az a MOST léte, hogy a cselekvésre figyelve megállapítom, hogy én most állok, eszem, dolgozom... stb. hanem, hogy a pillanaton keresztül a figyelmem semmit nem ragad meg. Sem érzést, sem gondolatot, sem cselekvést és mégis áramlik a jelenlét a testen keresztül a Lét minden pillanatában. Ez persze a személy és elme azonosulásán keresztül megvalósíthatatlan. Ezért fontos, hogy az én ez vagyok, az vagyok, ilyen vagyok, olyan vagyok gondolatokat elengedve az ember merje figyelmen kívül hagyni az összes elképzelését arról, hogy ki Ő. Másokkal is ezt kell tenni! Nem ismerhetem, és nem tudhatom, hogy kik ők. A jövővel is ezt kell tenni és a múltat pedig el kell engedni, ami nem határozhatja meg a következő pillanatom létét elvárásként. A szabadság az, hogy semmitől nem függök, és semmi nem korlátoz. A megfelelés, hogy milyennek kell lennie a MOST-nak az elme elképzelése szerint és azt, hogy hogyan kell megélni, máris egy elvárást támaszt a spirituális útkereső felé. Ha ezen tartom a figyelmem, akkor nem a jelent tapasztalom meg, hanem az elme kivetítését egy elképzelés alapján. Ha viszont, van egy elképzelésem, akkor kevésbé ismerhetem fel azt, ami tényleg ott van jelenként.  Még azt is el kell engedni, hogy bármit el kell engedni, vagyis azt is el kell engedni, hogy van mit elengedni. Amikor tényleg fel meri az elme vállalni, hogy az ismeretlenbe ugorjon, akkor minden ragaszkodás meg szűnik létezni, még a létezés érzésére való  figyelem is. Mert, ha erre figyelünk, akkor máris ott van az, aki ezzel azonosítja magát és ezáltal megjelenik azonnal a viszonylagosság. A viszonylagosság pedig már a kettősség világát mozgatja az elmén keresztül. Persze a személy szükséges a fizikális világ tapasztalatához, de a vele való azonosulásra nincs szükség, csak a személy felismerésére és az általa megjelenő és érzékelhető tapasztalatra, formára a pillanaton keresztül. Ez viszont lényeges szó, hogy a pillanaton keresztül. Ezt az apró és fontos momentumot előszeretettel hagyja figyelmen kívül az elme, ezért mindig ragaszkodik az időhöz. Az idő által pedig azonnal megjelenik a kétség. A MOST pillanata soha nem kérdőjelezhető meg, mivel nincs semmilyen viszonylagossága. Egyedi és megismételhetetlen az Univerzumban. A múltat és a jövőt pedig az elme állandóan méricskéli, viszonyítgatja egymáshoz és ítélkezik általa. Így sehogy nem tud a MOST pillanata az örökkévalóságon keresztül „mozgásban” lenni és a változás útját mutatni. Az elme figyelme megragad az időben és egy történetben majd azt ismételgeti, míg a személy megunja, és a változás érzése által motiválva lesz másfelé figyelni. Ha ez az érzés nem elég erős, akkor még sokáig játssza a személy a múlt szerepét, aktiválva ezt a jövőre kivetítve és a MOST pillanatának felismerését elkerülve elmegy az igazi élete mellett.

Fontos tehát megérteni, (mert az elmének az elején kell a megértés, ahhoz hogy utána azt elengedve felismerje, nem kell a megértés), hogy a MOST pillanatában a felismerésen kívül nincs jelen semmi más. Ez az, amitől retteg az én és elképzelni sem tudja, hogy így hogyan lehet élni. De pont az a lényege, hogy nem tudja elképzelni, mivel ezzel máris a MOST-ban van a figyelme a személynek. De amikor ezt felismerve ragaszkodunk, ahhoz, hogy az a jó, ha elképzeljük az életünket, és hogy mi lesz a jövőben, mert az adja meg a biztonság érzését, akkor máris megtagadva a MOST pillanatát visszakerült a figyelem a múlt alapján egy kivetített jövőképbe, ami mindig a kétség és az elutasítottság érzésén keresztül fog láttatni mindent. Miért? kérdezheti a személy. Mert a MOST pillanatának teljességét és tökéletességét elutasította az elme és a pillanat értelmezése és elemzése után igyekszik kitalálni az igazi megoldást, és olyan ötletekkel próbálkozik, ami a biztonság reményét kelti a személyben. De ha az alapvető motiváltságom a kétség és az elutasítás, vagyis a pillanat bizalmatlansága, akkor igen nehézzé válik a Jelenlét elfogadásának a megtapasztalása. Az igazi biztonságot az adja, ha elengedve minden elképzelést, rábízom magam a pillanatra, úgy ahogyan az megjelenik számomra, gondoskodva a Létem megtapasztalási formájáról.

A múlt

A múlt csapdája

Az élet szépsége nem az állandó panaszkodásból áll, és nem abból, hogy mindig mindenkinek azt meséljem, hogy nekem milyen nehéz! Sok kommentet olvasok és mindenki osztogat mindenféle "szépet és sok okosságot"! De mikor szembetalálkoznak az emberek egy olyan írással, ahol fel kellene ismerni, hogy mindenkinek meg van a lehetősége a változásra, csak éppen nem úgy, hogy folyamatosan azzal vagyunk elfoglalva, hogy elemezgessünk és a probléma gyökerét tárogassuk fel, hanem a jelen pillanaton keresztül vegyük észre, hogy a probléma csak a múlt gondolatán keresztül él már, és réges-rég semmi közünk hozzá, akkor kétségekkel fogadják azt. Még akkor is, ha esetleg pszichológiailag kideríthető, hogy szülői minta alapján kondicionálódott a figyelem erre a mentális rendszerre, a jelen pillanat már nem foglalkozik vele. És mégis sokan örülnek és boldogok attól, hogy kiderítették az általuk vélt okokat, utána pedig megpróbálnak mindenfélét, hogy megszabaduljanak tőlük. Ezzel persze rengeteg időt és energiát fektetnek abba, hogy a figyelmüket a probléma létére helyezve, fenntartsák annak rezgését. A felszínen pedig megpróbálkoznak megtenni mindent, elmennek ide-oda, különböző módszerekkel próbálkozva, hátha valamelyik is segít nekik abban, hogy megszűnjön ez a kegyetlen tapasztalat, kondíció. Sajnos ez az életben és az Univerzális térben nem így működik. Mivel az idő továbbra sem létezik az igazságban, ezért hiába is próbál bárki a múlt alapján a jelenben megváltozni, ez nem fog menni, mivel ezzel pont a múlt rezgését tartja életben a történetek ismételgetésével.  A jelen pillanatban mindent megkapunk arra, hogy felismerjük, már rég nem létezik a múlt és annak problémája sem, és soha nem kell félni a jövőtől, mert az nem jöhet el a számunkra. Csak a jelen pillanat működteti az életet! Ami ettől eltér az nem az élet, hanem csak egy képzelt illúzió az életről. Ha marad az a gondolat, hogy a probléma létezik, akkor továbbra is marad a figyelem a probléma létének az érzésén. Megint adtunk magunknak egy pofont! A jelen pillanatban nem tud megjelenni semmilyen probléma tartósan, hiszen ahogy felismerődik már meg is szűnik, mert ott a következő pillanat, ami már másról szól, mint az előző. Ha például valakinek „rossz” gyermekkora volt, és szenved attól, hogy azt érzi, a szülei nem szerették, akkor semmi más nem történik a jelen helyzetben, csak az, hogy saját magát megítélve másoktól teszi függővé az értékét. Ha észrevenné, hogy e nélkül is fel tudott nőni és családja, gyermekei vannak, akkor megértené, hogy az értéke és a szerethetősége független volt bárkitől is. A szeretet benne létezett és létezik a mai napig és nem valakitől kell megkapnia azt. Ez nem egy tárgy, hogy meg kell venni vagy meg kell szerezni, esetleg kiérdemelni másoktól! Ez mindenkiben benne van! De az emberi elme továbbra is ragaszkodik a külső élethelyzetekhez, mások véleményéhez és elfeledkezik az igazi „szülőanyjáról” a Tiszta Tudatosságról, amely ebben a pillanatban is feltétel nélkül gondoskodik róla. Hogyan? Úgy hogy minden élethelyzetet felhasználva megpróbálja a személyt függetleníteni az elme rabságától, hogy végre vegye észre, a szeretetet a Lét adja azzal, hogy az élet hatására megtapasztalhatja a mindennapokat. Hogy tud érezni, érzékelni, hogy vannak gondolatai, melyeken keresztül tudomást szerezhet a világról, hogy élőlények veszik körül, és elsősorban azt, hogy létezik. Ha ez nem így lenne, akkor számára ez mind eltűnne a végtelenben és semmit nem tudna erről a fizikai világról a pillanatban. Ahhoz hogy megszülessen a tapasztalás kell egy tapasztaló és egy tapasztalat. Ez vagyok Én ebben a pillanatban, a tapasztalás! Ennél nagyobb kincs nem kell ebben a világban! És ezt az emberek ahelyett, hogy alázattal és hálával fogadnák, mindig csak arról beszélnek, miért ilyen, miért nem olyan, miért jobb neki, nekem miért nem, Ő szerencsés, én nem, és folytathatnám a sok elégedetlenséget. Ezzel persze továbbra is fenntartva az áldozat szerepet, ami miatt nem is változhat meg semmi sem. Az élet feltétel nélküli, ezért nem válogat az eszközökben sem, hogy végre rávegye a személyt arra, hogy engedjen el minden ellenállást a Létével kapcsolatban. Ha kell, megmutatja neki mit teremtett az eddigi kondicionált elutasításával az évtizedek alatt. Amit lát az ember a visszatükröződésben, az persze nem mindig tetszik, és hangosan kiabálva mondja: ezt én biztos nem akartam! Az Univerzum nem téved, és kegyetlen tükröt mutat, mivel nem gondolkodik, hogy megbánthat valakit, csak a tiszta rezgéseket tükrözi vissza holografikus rendszerként az élethelyzeteken keresztül. Okoskodhat az elme, hogy ez nem így van és megmagyarázhatja, hogy ez hülyeség, de a fizika törvényei az emberre is vonatkozik nem csak a tárgyakra, és a gondolatok és érzések is e szerint a törvények szerint működnek. 

Végre meg kellene érteni, hogy a múltat mindenki hagyja békén! Az már nincs ott! A lét számára a pillanatban soha nem is létezett! De ha mindenáron emlékezni akarunk rá, abban a pillanatban máris mozgásba hoztuk és jelen pillanatként reagálódik le az életünkben, ezzel máris frissen megtapasztalva a múlt érzését. Nincs szüksége senkinek sem arra, hogy a múltja alapján megítéljen személyeket vagy élethelyzeteket. Ha mégis valamilyen oknál fogva ez elkerülhetetlen, akkor az azért van, hogy a jelen pillanat ráébresszen arra, hogy már nincs is jelen ez a tapasztalat, sőt az a személy sem, aki akkor ott volt jelen. Az a személy ez lehet szülő, férj, feleség, vagy bárki már nem az, aki ott és akkor volt és én sem vagyok az, aki ott és akkor voltam. Azt kell észrevenni, hogy most Ki vagyok és nem függvényében lenni attól az érzelemtől, hogy akkor mit éltem át és hogyan érintett engem. Ez az elme játékának egy óriási csapdája, és az emberek előszeretettel támogatják ezt a játékot a változásuk fejében. Ezzel viszont pont fenntartják a múlt állandóságát, kizárva ezzel a változást. Ha ki is derül a múltról még egy-két fájdalmasabb történet, akkor az elutasítottság érzése intenzívebbé válik. Így a megbocsátás, amiért egyébként fel akartuk tárni a múltat, pont az ellenkezőjét okozta. Még több harag, fájdalom és megbántottság érzése jelenik meg általa. Akkor persze tovább keresünk, mélyebbre ásunk, további módszereket keresve, hátha mégis fel tudjuk oldani ezt a sok szomorúságot. De, ha van valami, amit fel kell oldani, akkor ez a gondolat továbbra is fenntartja azt az érzést, hogy még mindig ott van az, amit fel akarok oldani. Ez az ördögi kör. Minden gondolatra ráirányított figyelem fenntartja annak létezését és érzését, ezzel megint csapdába került az elme! Hagyjunk el minden történetet, hagyjuk el időt, a viszonyítást és azt, hogy mindennek a miértjét és az értelmét keressük! Az igaz Létben soha nincs ilyen, ezért ez nem más, mint a gondolatok illúziójának játéka, amit ha elhisz a személy, akármit is tesz, soha nem fog megszabadulni a múltjától. Ideig-óráig időt nyerhet, de utána visszatér a saját elme rabságába a gondolatok játékának azonosulásával!

"A probléma"

A probléma elengedése

Miért gondolják az emberek, ha a problémákkal foglalkoznak és azok kielemzésével, akkor megszabadulnak tőle? Valójában ez nem más, mint az elme játékának egy része. Elhiteti a személlyel, hogy a múltban lezajlódott dolgok megértése könnyebbé teszi a jelen pillanat megélését. Csakhogy arról elfeledkezünk, hogy az Univerzális pillanatban nincs idő, csak a jelenlét. Így a pillanat gondoskodik mindig arról, hogy az, amivel foglalkoznunk kell, az mindig megjelenjen az adott formában. Nem szükséges nekünk a múltban kotorászni, elég ha felismerjük a jelen pillanatot és nem a megmagyarázásával törődünk, hanem annak az elengedésével. Ha a figyelem a magyarázkodáson van, akkor nem elengedem a múltat, hanem tartom, tartom, tartom a figyelmemet rajta, amivel állandósítom annak jelenlétét. Érzésben pedig megélem az elutasítottságot, amit az elme a történetre és az élethelyzetre, esetleg egy másik személyre vetít rá. Pedig, ha felismernénk, hogy épp ebben a pillanatban én utasítottam el a jelent a múlt hatására, akkor máris tudnám, hogy hol a helye a figyelmemnek. Az élet mindig gondoskodik arról, hogy a személy a megfelelő irányba tudjon nézni, ha feltétel nélkül bízik a Létben. A problémák, betegségek csak az illúziója játékának eszközei, ahhoz, hogy végleg felismerhessük mi is az igazság. Ha ezt a játékot komolyan vesszük, akkor máris elkülönültünk az igaz Énünktől és a személy-elme rabságába estünk bele. Azt gondoljuk, hogy nekünk kell bármit is tenni azért, hogy meggyógyuljunk, és a problémáink megoldódjanak. Mi lenne, ha észrevennénk, hogy ezek nincsenek is ott, csak egy gondolat megragadásával próbálja az elme azt a látszatot kelteni, mintha léteznének. Ha a történet abba marad és a figyelem végre lekerül a betegségről, helyette a test harmóniájára kerül át, és a probléma helyett a lehetőség, és az események valósága venné át a figyelem irányát, akkor minden végre magától folyhatna tovább a Létezés medrében. Ha viszont ezt megakadályozzuk valamilyen kétséggel vagy ellenállással, esetleg valamilyen „baj” gondolattal, akkor máris megreked az áramlás, ami a testben egy feszítő érzéssel jár együtt jelezvén, hogy már megint ellentmondásban vagyok az igazsággal. Mindenki segíteni akar a másiknak, de valójában hány ember gondolja végig, hogy a segíteni akarás motivációja a jelen pillanatban nem más, mint „a szegénynek baja van” gondolata és rezgése.Csak annak kell a segítség, akiről azt gondoljuk, hogy magától nem képes a megoldást megtalálni. Ezzel energetikailag csak támogatni tudom a probléma létének a gondolatát. Ha a segíteni akarás helyett a figyelmem azon lenne, hogy ez az ember ebben a pillanatban az Univerzum tökéletes és teljes alkotása és mindenre képes a végtelenen keresztül, és ezt osztanám meg vele, akkor energetikailag máris hozzájárultam ahhoz, hogy észre vegye, a jelen pillanatban minden rendben van az életében, hiszen minden úgy tökéletes, ahogy van. Nem azért jelent meg abban a formában a pillanat nála, mert az élet ki akart vele szúrni, hanem azért mert az az élethelyzet, szituáció szolgálta legjobban Őt önmaga tökéletességének felismerésében. Az Univerzum nem téved, és nem tesz fölösleges lépéseket, mivel erre nincs is szüksége a teljes elfogadásban és harmóniájában. Ezért nem kell semmit kijavítania sem, mert minden mindig rendben van. Ez jellemző az emberre is, mivel az Univerzum része. Ideje lenne ezt elfogadni feltétel nélkül és nem kétségbe vonni. Amihez persze kell egy feltétel nélküli bizalom is. Ha ez nincs meg a Lét felé, akkor nincs meg a személy felé, ha nincs meg a személy felé, akkor nincs meg mások felé, ha nincs meg senki felé, akkor marad az örök kétség és a bizalmatlanság, amit az elme megpróbál egy örök bizonyítással, akarással, siker kereséssel pótolni. De mivel az alapigazság el lett utasítva, így nyugalmat az elme nem találhat addig, míg fel nem ismeri AZ-t.

A teremtés

A teremtés akadálya

Tudtad, hogy a világ azért alkotott meg téged, hogy önmagát megtapasztalja rajtad keresztül? Ehhez kellett egy transzformátor rendszer, ami nem más, mint a tested, az érzékszervek, melyek lehetővé teszik bárminek a tapasztalatát és így jelenik meg az életed. Nagyon egyszerű! A tudat megalkotja az eszközt és ezzel tapasztalható formává alakul minden a térben, pillanatként. Majd újra és újra és újra…. Az elme ezt ismeri fel folyamatként. Mint régen a rajz, mikor egy mozdulat került a papírra, azután egy másik, egy másik, majd mikor a ceruzával mozgatni kezdtük a papírt a szem folyamatos mozgásként érzékelte azt. A rajzfilmek megalkotói is így készítették a mozgó figurákat. Ahogy a figyelem halad pillanatról pillanatra, létrehozza az idő illúzióját, amit folyamatként érzékelsz. Pedig minden pillanat önmagában egyedi és megismételhetetlen az örökkévalóban. Úgy nézz rá, mintha minden pillanattal egy új élet jelenne meg számodra, vagyis minden pillanat egy új élet kezdete. Ezért változtathatsz mindig mindenen. Soha ne hasonlítsd az előző pillanatot a következőhöz, és soha ne ítéld meg az előző hatására a jelen pillanatot. Éld meg egyediként és függetlennek, akkor a szabadság is megjelenik vele. Érzékeld a MOST létét idő nélkül. Ha ezt teszed nem születik meg a kétely arról, hogy bármi megjelenhessen az életedben. Nem születnek meg a majd megkapom ha…, soha nem érem el..., ha eljön az ideje megtörténik…, és még hasonló kétséges gondolatok. Érzékeled a pillanat beteljesedését a lélegzeteden keresztül, és megengeded, hogy elinduljon az ösztönző gondolat a cselekvésre. Ezalatt az idő alatt semmilyen formában ne kerüljön a figyelem az elutasításra, esetleg a megkérdőjelezésre, mert ha ez mégis megtörténne, akkor a pillanatból tagadás lesz és a kétség gondolatára helyezett figyelem tovább folytatja az útját az elutasítás mentén, mivel ezeket a pillanatokat észleli folyamatként. Ahhoz, hogy ez felismerődjön a személy életében, a külvilágban megjelennek élethelyzetek, történések, események, személyek, amiken és akiken keresztül visszatükröződik a pillanatnyi figyelem útja. Itt már nem az a feladat, hogy az ember megmagyarázza, miért szerencsétlen és miért nyomorult az élete, esetleg a környezete vagy az igazságtalan külvilág hogyan teszi tönkre az életét, hanem az, hogy felismerje, ha észreveszi a tükörben, hogy amit lát az nem tetszik neki, akkor ne nézzen tovább abba az irányba.  Ezért fordítsa el a figyelmét egy olyan érzésre, gondolatra, emlékre, amit szívesen megtapasztalna az életében és a változás szinte azonnal megjelenő. Ha például ránézek egy plakátra és nem tetszik, azonnal elfordítom a fejem és keresek egy olyan képet vagy látnivalót a környezetemben, amit szívesebben szemlélek. Hát körülbelül ennyi lenne az élet változásának a tapasztalata is. De az emberek azt gondolják, hogy ez nagyon nehéz dolog, mivel annyira megragadta a figyelmüket a nem kívánt történet, hogy folyton csak arról beszélnek, többször megismétlik magukban az élményt, visszaigazolást várnak a környezetüktől a problémára, ezzel a figyelmüket állandóan ráirányítják a saját szenvedésükre. Majd ha tényleg eljutottak ahhoz a döntéshez, hogy ez nem az, amit szeretnének, akkor megfordítva a figyelmet egy másik irányba indulnak el. Arról beszélnek, úgy hogy nem kételkednek abban, megengedik maguknak azt az érzést, melyen keresztül a folyamatok változása beteljesedik, és többé nem ragaszkodnak a külső körülmények által tapasztalt történetekhez. Ha mégis közben a változás nem úgy bontakozik ki, mint ahogyan azt az elme elvárta volna, akkor segítségül megjelenik a türelmetlenség. A türelmetlenség motivációja mindig az az érzés, mely felismerteti számunkra, hogy minden már jelen van, csak az elme még nem tudja formaként a fizikális világban megtapasztalni azt, amit szeretne a személy. Ha nem lenne a "jelen van, létező" érzés bennünk, akkor nem is tudnánk türelmetlenek lenni, hiszen nincs miért, mert nem jelenne meg a tárgya a türelmetlenségnek. De mivel az elme még nem látja a formát, ezért át akarja rakni az érzést egy jövő időbe, amitől úgy gondolja egy pillanatra nyugalmat kaphat. Majd meg lesz! Biztos meg lesz! Szeretném, ha meglenne! De a jelen pillanat érzése sokkal erősebb, ezért ismét magára vonja az elme figyelmét, mint a létezést tükröző érzést azért, hogy a folyamat ellenállás nélkül a lehető legrövidebb időn belül végre megjelenjen. Lejátszva így néz ki: A belső érzés azt súgja, hogy már jelen van az, amit szeretnénk (mivel számára nincs idő), az elme azt mondja, hogy még nincs (mert ő az idő függvényben működik). Ennek hatására a belső érzés még erősebben próbálja magára vonni a figyelmet, hogy már jelen van, de az elme ezért még nagyobb ellenállással közli, hogy még mindig nincs. A belső érzés még intenzívebben működésbe hozza a jelen van érzést, míg az elme iszonyú ellenálló erővel közli, hogy még mindig nincs. Ez a testben egy óriási feszültséget hoz létre, emiatt idegessé válik a személy, hiszen már érzi, hogy meg kellett volna jelennie a tapasztalatában az, amit szeretne. Az viszont elkerüli a figyelmét, hogy közben az állandó kételkedése abban, hogy még nincs ott, vagyis az elutasítás sok időt rakott bele a folyamatba, így egy kissé tovább tart a beteljesedés, mint amire számított. Egy kis fizikai megvilágítás. Lendülettel megjelenik a teremtés érzése a jelen pillanat léteként, majd, ha ezt minden ellenállás nélkül hagyjuk kibontakozni, akkor erőfeszítés nélkül, rövid időn belül, nagy sebességgel tapasztalódik meg minden az úton. Ha viszont ellenállást teszünk a teremtés lendületébe, akkor az lelassítva a sebességet ezáltal a folyamatot, hosszabb időt hoz létre, illetve nagyobb erőkifejtést kíván. Ez az erőkifejtés az, amit mi akaratnak hívunk. Az akarat nem más, mint egy ellenállás következtében létrejövő erőkifejtés, ami segít észrevenni, hogy tagadjuk valaminek a jelenlétét, miközben mindent meg akarunk tenni annak megtapasztalásáért. Ha elengednénk az elutasítást vagy a kétséget, nem lenne szükség akaratra, mert az, amit szeretnénk a természetesség érzésével egy önbeteljesítő folyamatként a legegyszerűbb módon jönne létre magától a Jelenléten keresztül.

A jelen pillanat

A jelen pillanat teljessége

A jelen pillanat, ami örökké veled van!
Odaadja magát neked feltétel nélkül.
Mindig változik és minden megmutat.
Állandóan ott van melletted és egy percre sem hagy el téged.
Hűséges hozzád és őszinte veled.
Csak az igazat meséli el neked.
Fogja a kezed és mutatja az irányt, merre menj.
Számíthatsz rá minden pillanatban.
Mindenhol megtalálod és mindenben megláthatod!
Még akkor is visszatér hozzád, ha Te megtagadod!
Annyira tiszta, hogy ha ránézel, mindig megláthatod magad benne.
Ezzel szemben Te folyton kételkedsz benne, felelősségre vonod, állandóan leveszed róla a figyelmed és sokszor úgy teszel, mintha ott sem lenne.
Mindig megcsalod a múlttal és a jövővel, mert azt hiszed, ők tökéletesebbek és nagyobb biztonságot adnak neked.
Pedig a múlttal sokat bajlódsz, hiszen nagyon ragaszkodik hozzád és sokszor megfojt az állandó kísértésével.
Alig bírsz tőle megszabadulni.
A jövőt meg egyáltalán nem is ismered és még csak közel sem enged magához, hiába próbálsz ezért megtenni mindent.
Túlságosan rejtélyes és kiszámíthatatlan neked.
Ennek ellenére a Jelen Pillanat tökéletességét, intenzitását, bőségét továbbra is kétségbe vonod.
Ha egy picit több időt töltenél vele és magadhoz engednéd, megölelnéd, biztos vagyok benne, hogy beleszeretnél.
Talán tényleg észrevennéd milyen fontos számodra és mennyire az életed része.
Elengedhetnéd az állandó ítélkezést felette, nem akarnád megmondani neki mindig, hogy milyen legyen, és mit mutasson meg neked.
Feltétel nélkül megbízhatnál benne!
Mennyivel könnyebbé válna így az életed!
Nézz körbe egy kicsit és vedd észre, mindig Rád vár!
Arra, hogy felismerd, és végre élj vele!
Esküdj neki igaz hűséget és maradj vele jóban, rosszban, feltétel nélküliséggel az öröklétben!