Jelenlét

MOST pillanatának a valósága

Sok spirituális ember az utóbbi időben előszeretettel használja azt a kifejezést, hogy Ő a MOST-ban él. Ez igaz is, hiszen nem is tudnánk máshol élni csak általa. Az már megint más kérdés, hogy tényleg ezt ismeri fel az ember, vagy esetleg csak gondolja, hogy a figyelme ott van. Sajnos a tapasztalatom, hogy az utóbbi. Az igazi MOST pillanata által sem idő, sem ego (én), sem probléma, sem kétség nem tud jelen lenni. Ha ezek közül bármelyik is megjelenik a figyelmünkön keresztül, már nem a MOST-ban, hanem csak az arról való elképzelésben van a személy. Nem az a MOST léte, hogy a cselekvésre figyelve megállapítom, hogy én most állok, eszem, dolgozom... stb. hanem, hogy a pillanaton keresztül a figyelmem semmit nem ragad meg. Sem érzést, sem gondolatot, sem cselekvést és mégis áramlik a jelenlét a testen keresztül a Lét minden pillanatában. Ez persze a személy és elme azonosulásán keresztül megvalósíthatatlan. Ezért fontos, hogy az én ez vagyok, az vagyok, ilyen vagyok, olyan vagyok gondolatokat elengedve az ember merje figyelmen kívül hagyni az összes elképzelését arról, hogy ki Ő. Másokkal is ezt kell tenni! Nem ismerhetem, és nem tudhatom, hogy kik ők. A jövővel is ezt kell tenni és a múltat pedig el kell engedni, ami nem határozhatja meg a következő pillanatom létét elvárásként. A szabadság az, hogy semmitől nem függök, és semmi nem korlátoz. A megfelelés, hogy milyennek kell lennie a MOST-nak az elme elképzelése szerint és azt, hogy hogyan kell megélni, máris egy elvárást támaszt a spirituális útkereső felé. Ha ezen tartom a figyelmem, akkor nem a jelent tapasztalom meg, hanem az elme kivetítését egy elképzelés alapján. Ha viszont, van egy elképzelésem, akkor kevésbé ismerhetem fel azt, ami tényleg ott van jelenként.  Még azt is el kell engedni, hogy bármit el kell engedni, vagyis azt is el kell engedni, hogy van mit elengedni. Amikor tényleg fel meri az elme vállalni, hogy az ismeretlenbe ugorjon, akkor minden ragaszkodás meg szűnik létezni, még a létezés érzésére való  figyelem is. Mert, ha erre figyelünk, akkor máris ott van az, aki ezzel azonosítja magát és ezáltal megjelenik azonnal a viszonylagosság. A viszonylagosság pedig már a kettősség világát mozgatja az elmén keresztül. Persze a személy szükséges a fizikális világ tapasztalatához, de a vele való azonosulásra nincs szükség, csak a személy felismerésére és az általa megjelenő és érzékelhető tapasztalatra, formára a pillanaton keresztül. Ez viszont lényeges szó, hogy a pillanaton keresztül. Ezt az apró és fontos momentumot előszeretettel hagyja figyelmen kívül az elme, ezért mindig ragaszkodik az időhöz. Az idő által pedig azonnal megjelenik a kétség. A MOST pillanata soha nem kérdőjelezhető meg, mivel nincs semmilyen viszonylagossága. Egyedi és megismételhetetlen az Univerzumban. A múltat és a jövőt pedig az elme állandóan méricskéli, viszonyítgatja egymáshoz és ítélkezik általa. Így sehogy nem tud a MOST pillanata az örökkévalóságon keresztül „mozgásban” lenni és a változás útját mutatni. Az elme figyelme megragad az időben és egy történetben majd azt ismételgeti, míg a személy megunja, és a változás érzése által motiválva lesz másfelé figyelni. Ha ez az érzés nem elég erős, akkor még sokáig játssza a személy a múlt szerepét, aktiválva ezt a jövőre kivetítve és a MOST pillanatának felismerését elkerülve elmegy az igazi élete mellett.

Fontos tehát megérteni, (mert az elmének az elején kell a megértés, ahhoz hogy utána azt elengedve felismerje, nem kell a megértés), hogy a MOST pillanatában a felismerésen kívül nincs jelen semmi más. Ez az, amitől retteg az én és elképzelni sem tudja, hogy így hogyan lehet élni. De pont az a lényege, hogy nem tudja elképzelni, mivel ezzel máris a MOST-ban van a figyelme a személynek. De amikor ezt felismerve ragaszkodunk, ahhoz, hogy az a jó, ha elképzeljük az életünket, és hogy mi lesz a jövőben, mert az adja meg a biztonság érzését, akkor máris megtagadva a MOST pillanatát visszakerült a figyelem a múlt alapján egy kivetített jövőképbe, ami mindig a kétség és az elutasítottság érzésén keresztül fog láttatni mindent. Miért? kérdezheti a személy. Mert a MOST pillanatának teljességét és tökéletességét elutasította az elme és a pillanat értelmezése és elemzése után igyekszik kitalálni az igazi megoldást, és olyan ötletekkel próbálkozik, ami a biztonság reményét kelti a személyben. De ha az alapvető motiváltságom a kétség és az elutasítás, vagyis a pillanat bizalmatlansága, akkor igen nehézzé válik a Jelenlét elfogadásának a megtapasztalása. Az igazi biztonságot az adja, ha elengedve minden elképzelést, rábízom magam a pillanatra, úgy ahogyan az megjelenik számomra, gondoskodva a Létem megtapasztalási formájáról.