"Sosem született meg a létörömön kívül más lehetőség"...
"Sosem született meg a létörömön kívül más lehetőség"...
SEMMIT NEM KELL CSINÁLNI, CSAK BÉKÉN HAGYNI
Sokan teszik fel a kérdést, hogyan
gyógyuljanak meg, hogyan jöhet létre egy párkapcsolat, ha már van párkapcsolat,
akkor az hogyan tud olyanná válni, hogy boldogok legyenek. Addig, amíg időt
teszünk az élethelyzetbe, és időben gondolkodunk, sehogy. Ne akarjatok semmit
sem elérni, mert abban a pillanatban megkérdőjelezitek a létezés teljességét és
vanságát.
Minden van. Kijelentő mód, jelen
idő. Semmi nem foglalkozik az idővel és nincsen személy, akit érdekelne az idő
jelenléte. Nincsen idő, még a most sem idő, a pillanat sem idő. Van. Az
egyetlen, ami létező, az a Vagyok. Ahogy azt mondom, hogy először vala az ige,
ezt vegyétek komolyan. Az ige történést, létezést és cselekvést kifejező. Tehát
ha már történik és cselekvődik és létezik, akkor nekem semmit nem kell
csinálnom, csak egyszerűen békén hagynom mindent, hogy önmaga ütemében, önmaga
rendjében, önmaga formájában kibontsa magát. Addig, amíg abban az illúzióban
éltek, hogy valamit el akartok érni, nagyon kemény munkát kell belefektetnetek,
és nagyon sok szenvedésen mentek keresztül, míg elégedetté váltok a saját
elképzelésetektől. Megkaphatjátok persze, nincsen ezzel gond. De nem ettől
lesztek boldogok.
Az a világ, amit az érzékszerveken
keresztül tapasztaltok, az egy következmény. Az élet nem a világban van. Az
élet én Vagyok. A Vagyok az élet, az, aki vagyok. Ott nincs személy. Az, aki
vagyok, nem ismeri a személyt, nem ismeri a hogyant, a miértet. Nem ismeri a
dualitást, nem ismeri a célt, nem ismeri az eredményt, és nem is törekszik
semmi felé. Minden, ami vagyok önmagamként, az áthat minden egyes pillanatot.
Nem te fogod meghatározni, hogy mi felé menjél, hanem felismered azt, ami felé
már mész és történik a cselekvés. Nagyon fontos, többször elmondom: nem
valahonnan valahová tartunk, hanem mindennek a jelenlévősége van. Egyiknek sem
volt kezdete és nincs vége. Az örökkévaló mozdulatlanságában önmaga fényén
keresztül világítja meg mindennek a mozgását. Tehát bármi, ami felmerül, hogy
valamit meg akarsz tapasztalni, vagy fel akarsz ismerni, akkor ne arra
törekedjél, hogy mit kell azért tennem, hogy azt elérjem, hanem tudd, hogy
ettől a pillanattól kezdve, onnantól kezdve, mikor felismerődött már valaminek
a működése, már az egész univerzum, és minden egyes pillanatomat, lélegzetemet,
pislantásomat, szívdobbanásomat már ez hatja át. Bármerre megyek, bármi
történik, abban már benne van az, amiről tudomást szereztem. Minden már működik
és bontja ki magát.
Ott van megtévedve a személynek hitt
én gondolat, hogy elképzeli, hogy annak hogyan kell megtörténnie és abban a
pillanatban elvárást kovácsol. És nektek mindig a végeredmény a beteljesedett
cél. De minden egyes pillanat, ami
megtapasztalódik, az maga a cél. Itt nincsenek végeredmények. Minden egyes
pillanatod annak a pillanatnak a beteljesedése. És hogy hová vezet? Nem fogod
tudni.
(Horváth Mónika - 2020. 02. 28.)
(Szatszang Leiratok facebook csoport)
MINDEN, AMI
ERŐFESZÍTÉS, AZ ILLÚZIÓ
A formán keresztül létrehozta önmaga
világát, hogy azt megtapasztalhassa. Hogyan árthatna önmagának? Hogyan mehetne
önmaga ellen a létezés, ha az egész önmaga? Nem tud megtörténni. Ne személyből
lássátok ezeket a dolgokat, mert az egy hitrendszer. Az egy felépített,
megtanult hitrendszer, amely minden pillanatban összeomlik. Borzasztó
erőfeszítés fenntartani. Nem a természeted. Minden, ami erőfeszítés, az egy
illúzió. Minden, ami természetesként van jelen, az vagy te. Nem kell érte
semmit sem tenned, csak hagyni, hogy jelen legyen. Csak megélni annak a tiszta
létét gondolkodás nélkül. Amikor gondolkodásra van szükséged, az is magától
történik, szinte észrevétlenül. Rajtad keresztül ismerődik fel a gondolkodás
léte. De nem a személy gondolkodik egy zárt rendszeren belül, amit ő el tud
képzelni a gondolkodásról és a lehetőségekről. A lehetőséged korlátlan. Hogyan
tudná elképzelni akkor? Végtelen, korlátlan, felfoghatatlan az elme számára. Az
elme csak a számára felfoghatót tudja elképzelni és kivetíteni, de te ezen túl
vagy. Nem a zárt körben mozogsz, hanem a tér vagy, a végtelen tér, az
időtlenség, a feltétel nélküliség és a végtelen. Elképzelése sem lehet semminek
sem arról, hogy mi hogyan fogja magát megnyilvánítani a pillanatban. És hogyha
ezt be mered vállalni és kockáztatni, akkor szabad vagy. Mert nem a te
felelősséged a léted. A te felelősséged annyi, hogy hagyj békén mindent. Hogy
hagyd, hogy önbeteljesítő folyamatként nyilvánuljon meg a világ a számodra.
De mit tanult a személy? Hogy mindig
csinálni kell valamit ahhoz, hogy a céljaidat elérd. De ez egy kivetített
elvárás, mert a cél az a vanság léte. Az megint felismerődik. Nem én akarom a
célt elérni, hanem felismerem az irányt. És utána már maga a vanság mozgatja a
körülményeket önmaga irányába, hogy megtapasztalhassa önmaga teljességét abban
a formában, amit már megalkotott anélkül, hogy én tudatában lettem volna, hogy
mit alkotott meg. Még az előtt létrejött. És minden ehhez igazodik, még én is
ehhez igazodom, ez a forma, ez a körülmény, az élethelyzet. Minden ehhez
igazodik. Tehát nem valami felé tartunk, hanem minden abba az irányba mozdul,
amely már létező.
(Horváth Mónika - 2020.09.09.)
(Szatszang Leiratok facebook csoport)
A másik tévhit, hogy a csend
jelenléte kizárja a beszédet. Ha ez így lenne, egy mester sem osztaná meg magát
a keresőkkel. Az, hogy Ramana Maharsi azt az utat választott, hogy a csenden
keresztül tanított, nem lehet elvárása a keresőnek. Azt is értelmezi az elme és
azonnal elvárásként állítja maga elé, hogy annak mit kell jelentenie és ezáltal
kizár minden mást. A belső csend az nem valami, amiről beszélni lehet, ezért
nem osztja meg magát a külső világgal. Így semmilyen kényszer kommunikáció nem
jön létre azért, hogy biztos megértsenek, bizonyítsam, hogy jól csinálom,
elfogadjanak, lássa az értékemet, vegye észre, hogy vagyok valaki…. stb. Viszont,
ha már más személy is megjelent a térben, akkor a belső csenden keresztül megjelenik
a forma léte, így megjelenhet a kommunikáció is, persze az elme számára nagyon korlátozott
formájában (egy-két szó, esetleg pár mondat erejéig.) Azért mert a teljesség
érzése folyamatosan jelen van a személyben, így nem a hiány pótlására használja
a kommunikációt, hanem a teljesség megosztására, ami a Jelenléten keresztül
történik, ezért ez a legcsekélyebb beszédet igényli. Ha tényleg felismeri a személy
a belső csendet, akkor attól fogva soha nem vonja kétségbe a többi mester
tanítását, függetlenül attól, hogy az milyen formában jelenik meg, mert a belső
csenden keresztül felismerve saját magát, nem születik meg az ítélet. Amíg a
keresőben meg van az ítélet, addig még nem tapasztalta meg a belső teljesség
jelenlétét csak információs tudása, elképzelése és ezáltal elvárása van róla.
Bármi, ami elutasítás az az ego játéka. Nagyon sok fajta ember él a Földön,
akiknek még szükségük van az ego módszeres játékaira, pont azért, hogy legyen
tapasztalatuk arról, hogy mi az, amivel azonosítják magukat. De ez is a Tiszta
Tudatosság játéka. Semmilyen találkozás nem jelenik meg a személy életében, ha
az nem szolgálja az Ő tiszta Tudatosságának létét. Nem a személy keres, hanem
az Igazság hívja a maga irányába a személyt és megy végig a belső lény által
megvilágított „úton”. Ha nem gondolná a személy azt, hogy van valami, amit el
kell érnie, akkor már fel is ismerné, hogy ez a legnagyobb csapda, amit az ego
állított a számára. Ez is elvárás. Nincs semmi, amit el kell érned, és ne
lennél már AZ. De ezt nem elég tudni, hogy ez az információ, hanem élni is e
szerint kell. Ebben ugyanis nem jelenik meg semmilyen kétség. De ha kétségbe
vonom, és ítéletet alkotok arról, hogy az a személy, akivel találkoztam az nem az,
aki nekem abban a pillanatban pont azt adja, vagy mutatja, amire szükségem van,
akkor máris elutasítottam a Létezés működésének teljességét és elvártam, hogy
az, akitől én tanulni tudok, annak milyennek kell lennie. És pont elmegyek az
élet tanítása mellett, ami persze nem egy neves mester formájaként jelent meg, mint
tanító, hanem az élet pillanata volt. Ezért nem is nézek rá olyan alázattal,
mint egy „igazi” ashrambeli mesterre. Hát az igazi útkeresés az életben
történik, az élet által és minden pillanatban én jelenek meg általa, úgy és
abban a formában, ami megmutatja, hogy az igaz Önvalómként létezem vagy nem. Az
egész életed egy meditáció, vagyis csendben levés, ezért nem elvonultan kell
létezni, hanem a piactéren (élet tere) is tudni kell meditálni! Ehhez pedig a
mindennapi élet nélkülözhetetlen. Vagy tisztelettel és alázattal figyelem annak
minden pillanatát és látom meg benne a mesteri segítséget, vagy mehetek bárhová
és bármilyen mesterhez soha nem fogom az elvárásaim tükrében észrevenni a
pillanat szeretetét, amit átadott nekem azáltal, hogy létezhetek benne és
általa!!!
Az útkeresés egyik legnagyobb akadálya az információ bősége.
Az elme imádja az információkat, mert ezen keresztül folyamatosan
megélheti a "tudás" illúzióját. A könyvek, a média, az internet…
széleskörű tájékoztatást adnak különböző módszerekről, tanításokról, tuti
megoldásokról. Arról nem is beszélve,
hogy folyamatos csinálási kényszere miatt, szintén azt az illúziót kelti, hogy
csak akkor ismerődhet fel az Igazság, ha kemény mentális munkával kiérdemli azt
a személy! Ez a legtöbb „útkereső” célja! Ha mégis valamilyen úton eljut oda,
ahol felismerszik számára ennek egyszerűsége és tisztasága, megkérdőjelezve és
hitetlenkedve állapítja meg, hogy ez nem az, hiszen ez túl egyszerű lenne! Ott
még nem tartok, ez egy magas szint, én még nem érek fel oda… ! Ezután újra
elkezd keresni egy bonyolultabb, túlértelmezett utat, amibe egyre jobban
belefárad, mert nem hozza meg számra azt az eredményt és változást, amit várt. Ezek
az információk legtöbbször csak a spirituális ego nagyságát növelik, de a
tényleges felismeréstől távol tartja a személyt, mivel állandóan azt sugallja,
hogy „még nem értél oda!”, vagy „valamit még kell tegyél, hogy ez működjön”, miközben
folyamatosan arra vágysz, hogy megérkezz!
A sejtek nem ismerik az időt és nem
gondolkodnak, hanem rezgéseket továbbítanak (egy információt adnak át), ezért a
gondolati kétségek és az idő (múlt és jövő) hatására, - ami a létállapot megkérdőjelezése
a pillanatban – az elutasítás jelenik meg információként rezgésükben. Ha
tudatában vagyunk annak, hogy a Létezés nem tud azonosulni az elutasítással, akkor
felismerjük, hogy az csak az illúzióban és az elmében tud „létezni”. Gondoljuk
csak végig, hogy az elutasítás csak akkor tud megjelenni, ha a létezés már
megtörtént. Így a Lét tagadása, csak egy gondolati erőszak hatására működhet. Semmiképp
nem áramló érzés, hanem egy feszültség a testben. Minden olyan dolog, ami
önmagában létező, az az igazság, és minden olyan dolog, ami önmagában nem tud
létezni, az illúzió. Az elutasítás, a kétség, a félelem nem tud önmagában
létezni, ezért az nem a természetünk része, hanem az elme által kényszeresen
fenntartott gondolat, és annak érzése. A tiszta érzések mindig csak IGEN-t
tudnak mondani a világra és mindenre, ami számunkra felismerhetővé válik,
bármilyen formában. Ilyenkor a légzésnél, a harában megszűnik minden
feszültség, gombóc, szorítás és az áramló könnyedség, az élet lüktetésének az
érzése jelenik meg. Érezni az erőt, a mindenható végtelenséget és felismerhető,
hogy minden időtlenül Létező. Nincs kétség semmivel és senkivel kapcsolatban,
mert a tiszta érzés áramlása csak a MOST pillanatában létezhet, az örökkévaló
megkérdőjelezhetetlenségében. Sehová nem tartasz, sehonnan nem jössz és mégis
ott vagy, ahol lenned kell. A mindenség tökéletessége és teljessége átjárja a
létet és felismerhetővé válik a feltétel nélküliség mindenben. Ez az Érzés az,
ami először megjelenik bennünk, és amit felismerhetünk, ha igaz Önmagunkon
keresztül észleljük a világot!