Az útkeresés álnoksága, mint a legnagyobb képmutatás
Manapság az eddig divatos pozitív gondolkodás helyét felváltotta a megvilágosodás. Divatba jött a felébredés. Szomorú, hogy nagyon sokan, anyagi hasznot remélve és tanfolyamokat szervezve "tanítják" a megvilágosodást és a tudatosságot úgy, hogy soha nem mertek lemondani az életük irányításáról, és még mindig az ego diktálja számukra az élet menetét. Lehet, hogy egy kissé megdöbbentő
stílusa van ennek az írásnak, de itt az ideje lehúzni a fátylat az igazi
képmutatásról. Ez nem valami jópofa elérendő cél, esetleg jól fizető üzleti ág, hanem maga a Létezés. Ehhez szükséges a kellő tisztelet, a feltétel nélküliség, az alázat és egy odaadás, mely csak nyitott szívvel lehetséges. Persze, ezzel automatikusan megtörténik a sikerorientáltság elengedése és megszűnik az ego fényezése. Pont azért, íródott ez a cikk, hogy mindenkinek legyen lehetősége tiszta szívvel
megvizsgálni a saját útkeresésének az igazságát és az igazi okát. Egyre több
ember keres meg azzal, hogy ő már megvilágosodott, hogy már lemondott az énről,
az egoról. Minden második ember azt mondja magáról, hogy teljes békében él
önmagával. Mégis állandóan a problémáról, a kétségekről, félelmekről, a
politikáról, a másik emberről megy a társalgás. A szavak, üresek maradnak, ha a
teljesség érzése és tapasztalata nincs jelen. Kifelé a legtöbben mutatják a
békét, de belül, a családban, a munkahelyen, a környezetükben sajnos ennek pont
az ellenkezője működik. A teljes belső csend tökéletes harmóniát és békét
teremt, ami persze nem feltételezi azt, hogy a testen keresztül nem jelennek
meg különböző érzések, érzelmek és a környezetben továbbra is léteznek
élethelyzetek, amik nem mindig kedvezőek a számunkra. Az útkeresők többsége azt
képzeli, hogy a megvilágosodás következtében megszűnik minden az életben, ami
nehézséget okoz. Persze ez is a spirituális ego elvárása. A yin-yang akkor is
létezni fog, és ez a fizikális-dualisztikus rendszer szerint működő világ
mindig tükrözni fogja ennek a létezését. Ahhoz, hogy ezt a személy végleg
elfogadja és semmilyen elvárása ne legyen a felébredéssel kapcsolatban, meg
kell értenie az igazi yin-yang természetét és felismerni annak működését a
mindennapokon keresztül. Sokszor hangsúlyozom, hogy a yin-yang az soha nem
fekete vagy fehér, (nem megkülönböztető) hanem e kettő egyszerre (egység). A
legtöbben erre szintén azt mondják, hogy ezt tudják, de mikor arról lenne szó,
hogy egy kapcsolaton belül vagy akár bármilyen élethelyzeten keresztül
felismerjék ennek valóságát, és e szerint létezzenek benne, akkor máris
tagadják annak igazságát. A békés élethelyzetben mindenki tudja, mit kell
tenni, de mikor megjelenik valamilyen nem kívánt pillanat, akkor azonnal
megtagadva az eddig lelkesen támogatott spirituális létet, hátat fordítva kimenekülnek
az élet gyakorlatából. Az útkeresés lényege a teljes feltétel nélküli elfogadása
annak, hogy átadjál minden irányítást és lemondjál minden elvárásról. Abban a
pillanatban, hogy valami nehézség jelenik meg az életben, keres gyorsan egy olyan módszert, amivel fenn tudja
tartani az „én irányítok, tőlem függ minden” elképzelését, fenntartva az útkeresés további illúzióját. Ez az ego legnagyobb
álnoksága. Több ilyen "útkereső" is volt a közelemben az elmúlt 5-6 évben. Elvárásként
azt remélték, hogyha mellettem vannak, akkor biztos eltűnik az életükből az az
akadály, ami miatt nem működik a munkájuk, párkapcsolatuk … és csak addig
mertek elmenni, míg az irányítás a kezükben volt. Mivel nem kapták meg, a várt „jutalmat”
(párkapcsolat és az anyagi siker), azonnal 180 fokot fordulva, megtagadva
mindent, amit addig „istenítettek”, gyorsan kerestek olyan módszereket, amivel
tovább használhatják az ego kemény játékait és folyamatosan ezt hajtogatták, erről én
nem fogok és nem is akarok lemondani…, hiába csinálom nincs eredménye…, semmi
értelme már ennek…, mivel a lemondást egy hiánnyal azonosították és nem az Igazság
Jelenlétével. Ítélkeztek egy olyan dologról előre, amiről azt sem tudták mit
takar, mert bátorságuk nem volt felismerni AZt. Az élet nem kívánt mást tőlük
csak, hogy ne az ego elvárásai alapján akarják a pénzt és a kapcsolatokat, mert
így ez hosszútávon egy nagyon kemény és ingatag „sikermunka” következménye
lesz, amit a személynek kell fenntartania. Ha nem sikerül, akkor visszazuhan a
környezete általi érdektelenségbe, amit legtöbbször depresszió, fásultság,
kiégés kísér. Inkább arra kaptak ösztönzést az élet játékán keresztül, hogy ne
a külső dolgoktól függjön az értékük, hanem a belső lényükön keresztül haladjanak
az életben. De elengedni az irányítást soha nem voltak képesek, mert mindig azt
várták, hogy az élet úgy működjön, ahogy ők azt betudják építeni az eddigi,
tanult és elvárt rendszerükbe. Az igazi keresésnek pont az a lényege, hogy az
önátadás akkor is történjen meg, mikor a külső élethelyzetem, az életem
összeomlik. Pont ez az élethelyzet (összeomlás, kilátástalanság…) sokszor az
egyetlen lehetősége a személynek, hogy átadjon mindent az Igazi Önmagának
(Önvaló), mivel az ego már nem tudja uralni a helyzetet. Persze nem úgy, hogy
megcsináltam, elengedtem és már három hete ezt teszem, de még mindig nincs
eredménye, felkiáltással! Ezt csinálták ezek az emberek is. Hiába próbáltam
elmagyarázni, hogy ez még mindig elvárás, aminek csalódás a vége. Egyre csak
dühösebbé, csalódottabbá váltak, míg végül teljesen hátat fordítottak az „Igazságnak”
(teljesség) és felépítettek egy ál igazságot, amit tanítanak is másoknak, úgy
hogy nekik soha nem volt bátorságuk megélni a tényleges elengedést és
felismerni az ego nélküli valóságot. Sajnos sokan azt gondolják, ha volt esetleg egy-két tapasztalásuk, és bepillanthattak az ego nélküliségbe, akkor máris "tudják", hogy mi a megvilágosodás és az ego az egekbe emelkedik. Pedig az alázat és a teljes önátadás, vagyis az ego azonosulásának az elengedése még nem biztos, hogy megjelent ettől a tapasztalati élménytől. Ezért ez továbbra is egy tapasztalat marad.
Ezt a példát, azért említettem
meg, hogy lehetősége legyen egy-pár igaz útkeresőnek felismernie az ego
csapdáját és meglátnia azt, hogy újra és újra az elvárásai szerint él, még
akkor is mikor azt hiszi, hogy már az nem létezik. Nem születhet meg még az az
elvárás sem, hogy ne létezzen az elvárás! A legutolsó, ami az egohoz köt minket
az a remény. Nem véletlenül szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára, de
ezt mindenki pozitív érzésként magyarázgatja, pedig ez még mindig az Igazság
elutasítása a Jelenlétben. A remény feltételez valamit, de nem engedi a kétség
nélküli „bizonyosság” jelenlétét. Ahol van kétség, ott van elutasítás, ahol van
elutasítás, ott van félelem, ahol van félelem, ott van idő. A jelenlétben
viszont semmilyen idő nem tud megszületni (nem a fizikális mértékegységről
beszélek). Tehát a remény az utolsó kétség, amit el kell engedni, hogy a tiszta
Jelenlétben legyen a figyelem. Az elvárás viszont az első, ami megjelenik az
ego működéseként, mint az irányítás első lépcsőfoka. Erre kell ébernek lennie a
személynek a nap 24 órájában. Az is elvárás, hogy valami ne legyen. Elvárás az
is, mikor valaki azt duruzsolja, hogy ez a mester nem így tanít, az a mester
nem ezt mondja, úgy kell csinálni, ahogy az a mester….stb. Gondolom ezek is
ismerősek. A legtöbb útkereső ugyanazt a hibát követi el, mint az egyházak és a
vallások. Az nem jó, az nem igazi mester, ő másképp fogalmaz, az nem azt mondja,
ez a tuti, a többi nem az igazságot hirdeti… Azért van annyi mester a világban,
hogy mindenki megértse és megtalálja a számára megfelelő tükröt önmagához, a
teljesség jelenlétét. De egyáltalán nem szabad másolni Őket. Ha másolni
szeretné a kereső a mester útját és tanításait, akkor máris elvárásba ütközött,
s az ego életre kelt. Mindenkinek a saját felismerése kell, hogy szolgálja a
létét, a mester ehhez csak eszköz, de nem elvárás és ragaszkodás. A mesterek
többsége pont ezért hangsúlyozza, hogy ne higgy neki, higgy a saját
tapasztalatodnak!
A másik tévhit, hogy a csend
jelenléte kizárja a beszédet. Ha ez így lenne, egy mester sem osztaná meg magát
a keresőkkel. Az, hogy Ramana Maharsi azt az utat választott, hogy a csenden
keresztül tanított, nem lehet elvárása a keresőnek. Azt is értelmezi az elme és
azonnal elvárásként állítja maga elé, hogy annak mit kell jelentenie és ezáltal
kizár minden mást. A belső csend az nem valami, amiről beszélni lehet, ezért
nem osztja meg magát a külső világgal. Így semmilyen kényszer kommunikáció nem
jön létre azért, hogy biztos megértsenek, bizonyítsam, hogy jól csinálom,
elfogadjanak, lássa az értékemet, vegye észre, hogy vagyok valaki…. stb. Viszont,
ha már más személy is megjelent a térben, akkor a belső csenden keresztül megjelenik
a forma léte, így megjelenhet a kommunikáció is, persze az elme számára nagyon korlátozott
formájában (egy-két szó, esetleg pár mondat erejéig.) Azért mert a teljesség
érzése folyamatosan jelen van a személyben, így nem a hiány pótlására használja
a kommunikációt, hanem a teljesség megosztására, ami a Jelenléten keresztül
történik, ezért ez a legcsekélyebb beszédet igényli. Ha tényleg felismeri a személy
a belső csendet, akkor attól fogva soha nem vonja kétségbe a többi mester
tanítását, függetlenül attól, hogy az milyen formában jelenik meg, mert a belső
csenden keresztül felismerve saját magát, nem születik meg az ítélet. Amíg a
keresőben meg van az ítélet, addig még nem tapasztalta meg a belső teljesség
jelenlétét csak információs tudása, elképzelése és ezáltal elvárása van róla.
Bármi, ami elutasítás az az ego játéka. Nagyon sok fajta ember él a Földön,
akiknek még szükségük van az ego módszeres játékaira, pont azért, hogy legyen
tapasztalatuk arról, hogy mi az, amivel azonosítják magukat. De ez is a Tiszta
Tudatosság játéka. Semmilyen találkozás nem jelenik meg a személy életében, ha
az nem szolgálja az Ő tiszta Tudatosságának létét. Nem a személy keres, hanem
az Igazság hívja a maga irányába a személyt és megy végig a belső lény által
megvilágított „úton”. Ha nem gondolná a személy azt, hogy van valami, amit el
kell érnie, akkor már fel is ismerné, hogy ez a legnagyobb csapda, amit az ego
állított a számára. Ez is elvárás. Nincs semmi, amit el kell érned, és ne
lennél már AZ. De ezt nem elég tudni, hogy ez az információ, hanem élni is e
szerint kell. Ebben ugyanis nem jelenik meg semmilyen kétség. De ha kétségbe
vonom, és ítéletet alkotok arról, hogy az a személy, akivel találkoztam az nem az,
aki nekem abban a pillanatban pont azt adja, vagy mutatja, amire szükségem van,
akkor máris elutasítottam a Létezés működésének teljességét és elvártam, hogy
az, akitől én tanulni tudok, annak milyennek kell lennie. És pont elmegyek az
élet tanítása mellett, ami persze nem egy neves mester formájaként jelent meg, mint
tanító, hanem az élet pillanata volt. Ezért nem is nézek rá olyan alázattal,
mint egy „igazi” ashrambeli mesterre. Hát az igazi útkeresés az életben
történik, az élet által és minden pillanatban én jelenek meg általa, úgy és
abban a formában, ami megmutatja, hogy az igaz Önvalómként létezem vagy nem. Az
egész életed egy meditáció, vagyis csendben levés, ezért nem elvonultan kell
létezni, hanem a piactéren (élet tere) is tudni kell meditálni! Ehhez pedig a
mindennapi élet nélkülözhetetlen. Vagy tisztelettel és alázattal figyelem annak
minden pillanatát és látom meg benne a mesteri segítséget, vagy mehetek bárhová
és bármilyen mesterhez soha nem fogom az elvárásaim tükrében észrevenni a
pillanat szeretetét, amit átadott nekem azáltal, hogy létezhetek benne és
általa!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése