Spirituális ego

A spirituális ego  jelenléte

Az útkeresés egyik legnagyobb akadálya az információ bősége. Az elme imádja az információkat, mert ezen keresztül folyamatosan  megélheti a "tudás" illúzióját. A könyvek, a média, az internet… széleskörű tájékoztatást adnak különböző módszerekről, tanításokról, tuti megoldásokról.  Arról nem is beszélve, hogy folyamatos csinálási kényszere miatt, szintén azt az illúziót kelti, hogy csak akkor ismerődhet fel az Igazság, ha kemény mentális munkával kiérdemli azt a személy! Ez a legtöbb „útkereső” célja! Ha mégis valamilyen úton eljut oda, ahol felismerszik számára ennek egyszerűsége és tisztasága, megkérdőjelezve és hitetlenkedve állapítja meg, hogy ez nem az, hiszen ez túl egyszerű lenne! Ott még nem tartok, ez egy magas szint, én még nem érek fel oda… ! Ezután újra elkezd keresni egy bonyolultabb, túlértelmezett utat, amibe egyre jobban belefárad, mert nem hozza meg számra azt az eredményt és változást, amit várt. Ezek az információk legtöbbször csak a spirituális ego nagyságát növelik, de a tényleges felismeréstől távol tartja a személyt, mivel állandóan azt sugallja, hogy „még nem értél oda!”, vagy „valamit még kell tegyél, hogy ez működjön”, miközben folyamatosan arra vágysz, hogy megérkezz!

Az igazi „útkereső” előbb-utóbb felismeri, hogy nem az egon és a személyen, hanem annak elengedésén keresztül vezet az út az Igazság felismeréséhez. Persze a spirituális ego ezt is jól tudja és hangsúlyozza is ezt a tudását! De igazán tenni érte a mindennapi élethelyzeteken keresztül nem mer, mert akkor fel kellene adnia az „én ezt tudom” gondolatot! Attól viszont sokkal jobban fél, minthogy bevállalná a mentális nem-tudás ismeretlenségét! (Ez nem a tapasztalati létszerű tudás!) Ehhez szorosan hozzátartozik, hogy az, aki valóban felismerte az Igazságot, már soha nem ragaszkodik sem a saját útjához, sem pedig az „egyetlen mester” megfogalmazásához sem. Ezzel szemben Mesterét alázattal, tisztelettel veszi körül és éli meg általa az igaz SZERETETET, hűen tükrözve ezáltal tanításait. Az, aki az Igazságban van, már nem ragaszkodik semmilyen gondolathoz, tapasztalathoz, úthoz, tanításhoz sem, ezért arra biztat mindenkit, hogy ne az Ő útját kövesse, hanem az útjelző táblák segítségével találja meg mindenki a sajátját. Pontosan azért létezik sokféle „tanító”, hogy mindenki kiválogathassa azokat az iránymutatásokat, melyek elvezetik a személyt az út végéhez. Ott viszont már egy Mester sem lehet veled, mert az ugrást az ismeretlenbe neked kell megtenned! Mire ugrásra készen állsz, biztos lehetsz benne, hogy ez csak az ego nélkül tud létrejönni és elég bátorság lesz benned arra, hogy ezt engedd megtörténni. Itt már nagy a húzóereje az Igazságnak és átlendít mindenen, mert a bizalom feltétel nélkülivé válik. Ezt már nem a személy teszi meg, hanem megtörténik minden ellenállás nélkül.

Amíg az elme akarása motiválja a személyt, egy cél elérésére, addig még az ego jelen van, és az „én” gondolata erőlködik, hogy elérje a tökéletességet. Ezért ez egy feszültség érzéssel jár együtt. Mikor már a megadás és a mentális elengedés van jelen, akkor az áramlás lendíti a személyt az Igazság terébe, anélkül, hogy az „én” gondolata jelen lenne. Egyszerűen csak megtörténik mindez, a szabadság érzésének jelenlétében.

Sokan szeretnének valamilyen bizonyosságot, bizonyítékot az Igazságra, de ez az ego félelmét és bizonytalanságát jelzi. Ezen az úton haladva csak a távolság jelenhet meg a kétség éke miatt, az Önvaló és a személy között. Az egyetlen bizonyíték az érzés, ami mindig ott van a kereső szívében, különben nem indulna el az úton. Ez az érzés mindennél nagyobb és erősebb, hívása folyamatosan húzza a személy figyelmét abba az irányba, hogy kell lenni valaminek, ami…. . És, ha már érzi ezt a személy, akkor az az érzés már jelenlévő, és állandóan kíséri a keresőt, hogy észrevegye, nem kell keresni, csak felismerni azt, hogy ott van. Ez az érzés nem más, mint a VAGYOK! Ha mindig a Vagyokban maradsz, akkor nem kell csinálni semmit, ahhoz, hogy élj (és itt nem a cselekvésről beszélek, hanem az elme csinálásának gondolatáról), mivel az magától történik!

Sokan azt gondolják, hogy ez azt jelenti, hogy a fizikális világot kizárja az ember és elvonul remete életet élni, elhagyva családját, anyagi hátterét és megvonva magától mindent, ami az élet. Nem! Pont fordítva! Ha felismerődik, hogy a Vagyok létezése az egyetlen, ami az életet működteti, akkor tudja igazán a személy, hogy milyen az élet teljessége, hiszen akkor tud félelem és elvárás nélkül jelen lenni benne! A legtöbb ember nem él, hanem elvár és fél, vagyis megfelel. Fél, hogy valamit nem ér el, valami nem sikerül, valami hiányzik, valamiről lemarad…. stb. Keresi a hibát, a hiányosságot, a problémákat, mert azt hiszi, hogy ezzel bármit is megoldhat. Pedig az élet maga a teljesség és mindent biztosít a személy számra úgy, hogy abban biztos, hogy nincs hiba! De mivel nem ismeri a személy a jövőt, ezért azt az illúziót kergeti, hogy neki kell biztosítania mindent! Ezért van szüksége az egonak a mindentudás illúziójának a létére, a félelme miatt! A félelemre való figyelem, viszont kizárja a Lét természetének, a Jelenlétnek a megtapasztalását, felismerését!

Azok az útkeresők, akik kritizálnak, kétségbe vonnak, bizonyosságot akarnak, még mindig félnek és bizalmatlanok a Létezés felé! Ha viszont a Létezésben kételkednek, akkor saját magukban sem bízhatnak, így az útkeresésük is az örök kétségek tükörképévé válik! Ha tényleg átadják magukat a Létezés érzésének a Vagyoknak, akkor az élet tükröződése is ezen keresztül jelenik meg a számukra!