A Csend története

A felismerések története

Minden a Csendben történik. A világ is a Csendben él és létezik. Én is a Csendben vagyok, és nem vagyok. Milyen érdekes, hogy minden a Csend. Próbálnék kijönni belőle, de nem tudok. Soha nem is tudtam a Csenden kívül létezni. Milyen tökéletes és teljes a világ, ha ezt észlelem. Minden olyan egyszerű és tökéletes. Nincsenek határok, félelmek, elvárások, kétségek. Csak a béke és a nyugalom, meg persze az intenzív élet. J A folyamatos létezés és tapasztalás áramlata. Sodródok a végtelen folyammal és észlelem a világot. Minden pillanatban felismerem AZt. Soha véget nem érő figyelem, ami van. Csak a Csend tisztasága és a figyelem varázsa, ami az életet adja. Tökéletes békében és nyugalomban. Semmit sem kell tennem és minden úgy történik, ahogyan az van. De hogyan van? Kérdezi egy hang, mely felismerődik általam. És kié ez a hang, egyáltalán létezik a hang, vagy csak az is felismerődik a semmiben? Érdekes, ahogy megfigyelem; sehonnan nem jön, és sehová nem megy. Csak egy pillanat felvillanása és már a Csend teljességében elveszett. Talán nem is létezett vagy, ha igen már semmi jelentősége. Hiszen akkor ez a pillanat! A pillanat nem más, mint az időtlen maga. Akkor az idő soha nem is létezett! Akkor viszont nincs semmi, ami megmaradhatna! Semmi még maga a Csend sem, az sem létezik, mert nem marad meg soha. De mégis észlelem. Ez hogy lehet? Ráadásul mozdulatlan. De ez sem lehet, mert ha nincs, akkor mozdulatlan sem lehet. Akkor mi van? Semmi sincs. De még az sincs. De észlelés az van. Az mindig van. Akkor hogyan mászok ki a kettősségből, ha mindig minden egyszerre van jelen. A nem-kettősség és a kettősség! A semmi sincs, és a mégis van. Nyugodt vagyok és nem félek, de még csak zavarban sem vagyok. A legtermészetesebb felismerések történnek, mintha mindig is ez lenne. És tényleg ez VAN! Az életem megy tovább, minden történik a maga útján. A gyerekek iskolában, a férjem és én dolgozunk, a mindennapok történnek és a Csend továbbra is marad. A figyelem történik, magától természetesen, a reakciók megjelennek, a beszélgetések felismerődnek, az edzésen elfárad a testem, de a Csend továbbra is jelen. Mégis érzem, hogy nincs senki, aki létezne. Ez felszabadító és könnyű a testnek. A boldogság és a feltétel nélküli szeretet ennek az egész felismerésnek a kísérője. Ez nem egy érzés, hanem a természete a létemnek. Mindig is ez voltam és ez VAN. A figyelem leszaladhat róla, de mindig ott VAN, minden pillanatban. Mindent ezen keresztül látok, a világot, az embert, az állatot, az ételt, mindent, amit tapasztalatok. Még a vitát és a veszekedést is. Isten áldásaként a szeretet eszközeként élem meg. Az élet igazi szépsége ez. Mindenben jelenlévő, nem tud másképp lenni! A gondolatok, ahogy átsuhannak a Csenden, a figyelem rátapadásával elhitetik, hogy létezőek. Pedig nem. Soha nem léteztek. Csak a figyelem egy felvillanása okozza azt az illúziót, mintha léteznének. Ha nem követem eltűnnek, ha követem megsokszorozódva történetként észlelem és érzésekként csapnak be. Semmi közöm hozzájuk, mert csak észlelem, de semmi jelentősége egyiknek sem. Nem értelmezem és maguktól eltűnnek. Arra figyelek, amelyikre akarok, és ha akarom egyik sem létező. Bármit tehetek. Olyan, mintha mindenható lennék, de AZ is vagyok! Megjelent az Alázat! A Tisztelet! Az Odaadás! Megszűnt minden, ami. Csak az Isteni, az maradt, de az nem az ami. Semmi nem tartozik hozzá! Semmi, de mégsem különválasztható bármitől. Mindenben benne van, és semmi nem tartozik hozzá! Tökéletes és teljes. Megszűnik a személy, megszűnik a világ, megszűnik a gondolat, megszűnik az érzés, megszűnik minden, ami a forma és mégis most válik valóságossá minden! Ezért nincs oka és értelme az életnek, mert ha elengedem az élet értelmét, akkor válik mindennek az értelme láthatóvá és világossá! A kettősség felismerése soha nem szűnik meg ebben a fizikális világban, mert ennek a testnek az érzékszervei és a mentális lehetőségek a dualitás világában örök eszközök maradnak, viszont ezáltal a nem-kettősség tökéletes teljessége elkülöníthetetlen önmagamtól. Boldog vagyok a Létben. Boldog vagyok a Szeretetben és boldog vagyok az emberi testben. Ez a tökéletes élet, egyszerre jelen lenni a nem-kettősségben és a kettősségben! És már csak ez Van végtelen formában! 

Feltétel nélküliség

A feltétel nélküliség jelenléte

Az emberek többségének szinte mindig van egy elképzelése arról, hogy mi a feltétel nélküliség és a feltétel nélküli szeretet. Mikor szembesülnek bizonyos élethelyzetekkel, akkor állandó ítéleteket alkotnak arról, hogy ez jó vagy nem, tehet-e ilyet Isten vagy nem, igazságos vagy nem…stb. (Itt nem az egyházi ítélkező, félelmet keltő Istenről beszélek, amit szintén a személy éltet, elvárások alapján.) A Létezés soha nem különböztet meg semmit sem, ezért mindent felhasznál eszközként, hogy a személy figyelmét az Igaz Létezésre irányítsa. Ha kell halált, betegséget, tragédiát…. is. Ezt persze a személy nem nézi jó szemmel és máris kialakul az a tévhite, hogy ez nem lehet Isten akarata. Abba nem gondol bele, hogy máris ezzel megcáfolta Isten mindenhatóságát, hiszen ha ezeknek a borzalmas élethelyzeteknek a történésébe nem szól bele, akkor máris Igent mondott annak létezésére, ezért az tükrözi az akaratát, vagyis annak létrejöttét. Sokan felháborodnak ezen, mert azt tanulták, hogy a jó semmilyen nehézséget, érzelmi és fizikális fájdalmat nem jelenthet. Akkor, mikor szülőként hirtelen egy rántással visszahúzzuk a gyermeket az útszéléről, esetleg ráordítunk, hogy az autó ne üsse el és a gyermek megijed, illetve fizikális fájdalmat érez a karjában a rántástól, akkor is azt mondjuk, hogy én ezt nem szeretetből tettem? Ez a fájdalom okozás is a szeretet tükröződésének a jelenléte volt! Vagy erre azt mondjuk, hogy ez más! A szeretet mindig mindenkit arra fog motiválni, hogy éljen nem pedig arra, hogy szenvedjen! Minden megnyilvánulási forma és tapasztalat ezt szolgája ebben a világban. Addig, amíg a személy ezt megkérdőjelezi, és nem ezt ismeri fel az életben, addig folyamatosan szenvedésként éli meg a mindennapjait. Sokan bele sem gondolnak abba, hogy mit is jelent az, hogy feltétel nélküli! Persze rögtön rámondják, de igen én tudom, mit jelent!  Ha mégis szembesül egy olyan tapasztalással, amit az értelmezési rendszere nem fogad el, vagy esetleg nem ért vele egyet, máris megkérdőjelezi azt. A feltétel nélküliben nincs kivétel! Semmilyen! Az a minden és a bármi. A minden, az nem válogat, a bármi nem tesz kivételt! Az ego, mivel állandóan ítélkezik és elvár, ezért nem tud mit kezdeni ezzel. Számára fontos, hogy mindig legyenek kivételek és ítéletek. Nem tud e nélkül létezni. Ezért, ha a személy észreveszi, hogy nem feltétel nélküli, máris felismerheti az egóval történő azonosulás jelenlétét, ami nem a természetes jelenlét állapota, hanem a Létezés valamilyen formájának az elutasítása. Az isteni akarat szent és sérthetetlen, illetve mindenható! Ha a személy meghatározza, hogy Isten milyen formában jelenhet meg szeretetként (mert azt csak úgy tudja elfogadni az ego), akkor máris a személy irányít. De ez is Isten akarata, hogy a személy azt higgye, hogy irányíthat, azért, hogy felismerje, ez sem történhet meg Isten akarata nélkül. Még az is az isteni színjáték része, hogy az ego irányításának illúziója létezik. Ez az eszköz arra, hogy a személy felismerje az Igazság jelenlétét. Ha zuhan egy gép, Isten akarata, hogy az azon jelenlévők azonnali önátadásként éljék meg az isteni jelenlétet, hiszen ilyenkor biztos, hogy nincs ateista a gépen. Ha valakinek nagy fájdalma van, a, Istenhez imádkozik, hogy szabadítsa meg a fájdalomtól. Ha valaki tönkre megy, nem marad más számára, csak az isteni jelenlét felismerése. Ha egy gyermek megbetegszik, akkor a szülő imádkozik. Ezek azok az élethelyzetek, mikor már nem marad más választás, csak az önátadás. Ez az mikor az ego, már nem tud irányítani, mert kifogyott az ötletekből, nem működnek a dolgok az eddigi hitrendszer alapján. Ezek alapján a szabad akarat is csak egy illúzió, az isteni játéknak egy eszköze. Soha nem tud, semmi megtörténni anélkül, hogy a Létezés azt ne akarná. Bárhogyan döntünk, bármit teszünk, azt a személy csak annak következtében tudja megtenni, hogy az már megjelent a térben egy energiaként, azaz egy finom formaként. Minden azt szolgája, hogy a személy elengedve személyként való azonosulását, ismerje fel a személytelent. Ebből indul ki minden és ebbe az irányba tér vissza a fizikális világ tapasztalásaként. Ezt csak akkor tudja felismerni a személy, ha megvan benne a tiszta alázat a Létezés minden formája felé, hogy tükörként felismerje mindenben az Igazság jelenlétét, vagyis az Istenit. Ismét hangsúlyozom, kivétel nélkül! Ugyanis csak így létezhet a szolgálat. Minden szolgál engem abban, hogy felismerjem azt, aki Vagyok! Ha ez, bármikor megkérdőjeleződik, akkor az ego azt az illúziót kelti, hogy ő az irányító. De ez is, azért történhet meg, mert ez a tapasztalat és annak következménye szolgálja a legjobban a személyt, annak felismerésében, hogy ez csak egy illúzió. A teljes átadása mindennek, csak ennek felismerésével tud megtörténni! Addig, míg a legkisebb kételkedés megjelenik, addig a feltétel nélküliség megkérdőjelezésén van a figyelem, ezért nem tud megtapasztalódni a feltétel nélküli. Így a szeretet is csak a feltételek tükrében tapasztalódik meg, a boldogság is a feltételeket tükrözheti, és az élet is feltételekhez van kötve!

Ima

Ima

Istenem, Te vagy a szeretet Létezése.

Te vagy az egyetlen, mely létezhet bennem.

Minden más lényegtelen, csak a Te jelenléted a teljes.

Odaadom mindenem, az életemet, a lényemet.

Semmi nem számít, csak a kegyelmed.

A Te hangod, melyet hallok az egyetlen.

A szívem teljesen átadom neked.

Nincsen más csak a bennem élő Léted.

Az isteni, a teljes, mely átkarol engem.

Ölelésed a Létem értelme,

A Lényed, a szívem mélysége,

A szereteted a végtelenség érzése.

Jelenléted minden pillanata része életemnek.

Bárhol vagyok, bármit látok csak Te vagy velem.

Mindent áthat a teljességed.

Boldog vagyok, hogy általad élhetek, és minden pillanatban megölelhetlek.

Kitárom a szívem, lelkem és átadom mindenem, hogy megszűnjek a Létedben.

Fogadd be emberi lényem, és világítódjon meg rajtam keresztül isteni fényed.

Váljon láthatóvá mindenható szentséged, mely szolgája az egész emberiséget!

A Csend

Az, aki Vagy az maga a Csend teljessége

Ismered-e a Teljességet? Ismered a Csendet? Ismered-e azt, aki vagy? Figyeld meg, mit találsz! Be tudod-e azonosítani a válaszokat valamivel, vagy valakivel, ha nem gondolkozol a kérdésekről? Ha csak átadod önmagadat a térnek minden ismeret, tudás nélkül és csak figyelsz! De ne keresd a figyelmed irányát és célját! Csak hagyjál mindent magára és figyelj! Ne legyen tapasztalatod, amivel azonosítasz egy múltbeli „én” nélküli élményt! Ne legyen információs tudásod, ami alapján ismered a válaszokat! Ne legyen elképzelésed a végcélról, ami alapján elvárod, hogy mi legyen a felismerés eredménye! És ne keress, mert akkor az elme mozgása megtéveszthet! Légy maga az ismeretlen, a végtelen, a mozdulatlan, az időtlen, a tudás nélküli, a személy nélküli, a feltétel nélküli! Ne hozz megállapítást semmiről, ne értelmezz semmilyen tapasztalást és felismerést! Ne tudd, hogy ez AZ, csak légy jelen anélkül, hogy tudnál róla bármit is! Ne kérdezd, hogy ezt hogy csináld! Ne kérdezd, hogy ez lehetséges-e! Ne kérdezd, hogy ennek mi az értelme! Ne kérdezd, hogy ez meddig tart! Ne kérdezz semmit sem, csak figyelj! De arra ne figyelj, hogy figyelsz! Ne állapítsd meg, hogy Te most figyelsz valamit és vársz valamire! Csak légy a Csend! De ne az elme által értelmezett Csend! Nem a fizikális Csend, hanem az ismeretlen Csend. Add át magad a tényleges megszabadulásnak, az örök lemondásnak! De ezt ne keverd össze az elme által értelmezett megszabadulással és lemondással! Nem a fizikai világ tapasztalásáról kell lemondani és attól megszabadulni, ahogy sok útkereső értelmezi ezt. Hiszen a cél sem az, hogy elvonultan élj a világtól kiszolgáltatva általa, hanem az, hogy „a piactéren is tudj meditálni”, vagyis a világ teljességében is fel tudd ismerni azt, aki Vagy, anélkül, hogy mozdulnál bármerre is. A Csend felismerése a legnagyobb zűrzavar kellős középen is lehetséges, ha a világgal való azonosulásod megszűnik és csak annak észlelése marad, mint a forma tapasztalása a fizikális síkban. Önmagad Létét, - amin keresztül felismerődik a világ - nem tudod elhagyni soha, csak a gondolatok és az érzések tévesztik meg a figyelmet. Ezért nem ismered fel illúzióként a forma világának létét. Ha tudod, hogy ki nem vagy, akkor máris csak Önmagad tisztasága maradhat! A világ egyszerűen működik. Nem gondolkodik, nem akar, nem tud, nem értelmez és nem tart valamerre. Csak Létezik függetlenül bármitől és bárkitől. Nem tartozik senkihez és semmihez, hiszen minden a Te tükröződésed. A személy is Önmagad teljességének tükörképe. Nem akar elérni semmit, de nem is tilt semmit. Nem akar bizonyítani semmit, de nem is von kétségbe semmit. Nem akar tartozni semmihez és senkihez, de nem is tagad meg senkit és semmit és nem törekszik semmi felé. Egyszerűen csak Van. A Semmi által és minden nélkül. Ne ijesszen meg, hogy az elme nem talál kapaszkodót. Hiszen pont az a lényeg, hogy lecsússzon a tartós figyelem mindenről és ne születhessen meg az értelmezés. A Létezésnek nincs szüksége a dolgok és a tapasztalatok értelmezésére, ezt csak a személy gondolja így. Mivel azt érzi, ez jelenti az életet és azt, hogy Vagyok. Ha ez nem lenne, akkor semmi értelme nem lenne a világnak. Ebből következően azt gondolja, hogy a világnak csak akkor van jelentősége, ha tudjuk mindenről, hogy az mi és ehhez az ismerethez ragaszkodunk. De ez az illúzió. Neked nincs szükséged az értelmezésre, ahhoz hogy Legyél. Pont az értelmezés szüli meg a ragaszkodást, ezáltal létrehozza az elvárást, amely megalkotja a kétséget és így megszületik a félelem. Erre épül a személy egész élete, majd mindent elkövet, hogy bizonyítsa, ez nem létezik. De ezek csak az elme történetei és játékai, amit a személy elhisz és valóságnak él meg. Az összes szenvedését ez okozza. De az, aki Vagy, annak ezekre nincs szüksége, hiszen, ha nem születik meg az „elkülönült én”, akkor nem jelenik meg a hiány érzése és az egyedüliség érzése sem. A hiány, Önmagad észlelésének az elutasítását, vagyis a személyként való azonosulásodat jelenti, nem pedig a személy nélküliséged elfogadását.

A Csend teljességén keresztül szabadon jelenik meg a világ önmaga tiszta formájaként, az „elkülönült én” érintése nélkül. És, ha nincs elkülönülés, akkor minden rajtad keresztül jelenik meg és tükröződik vissza, a Csend fényétől megvilágítva.

Az ego képmutatása

Az útkeresés álnoksága, mint a legnagyobb képmutatás

Manapság az eddig divatos pozitív gondolkodás helyét felváltotta a megvilágosodás. Divatba jött a felébredés. Szomorú, hogy nagyon sokan, anyagi hasznot remélve és tanfolyamokat szervezve "tanítják" a megvilágosodást és a tudatosságot úgy, hogy soha nem mertek lemondani az életük irányításáról, és még mindig az ego diktálja számukra az élet menetét. Lehet, hogy egy kissé megdöbbentő stílusa van ennek az írásnak, de itt az ideje lehúzni a fátylat az igazi képmutatásról. Ez nem valami jópofa elérendő cél, esetleg jól fizető üzleti ág, hanem maga a Létezés. Ehhez szükséges a kellő tisztelet, a feltétel nélküliség, az alázat és egy odaadás, mely csak nyitott szívvel lehetséges. Persze, ezzel automatikusan megtörténik a sikerorientáltság elengedése és megszűnik az ego fényezése. Pont azért, íródott ez a cikk, hogy mindenkinek legyen lehetősége tiszta szívvel megvizsgálni a saját útkeresésének az igazságát és az igazi okát. Egyre több ember keres meg azzal, hogy ő már megvilágosodott, hogy már lemondott az énről, az egoról. Minden második ember azt mondja magáról, hogy teljes békében él önmagával. Mégis állandóan a problémáról, a kétségekről, félelmekről, a politikáról, a másik emberről megy a társalgás. A szavak, üresek maradnak, ha a teljesség érzése és tapasztalata nincs jelen. Kifelé a legtöbben mutatják a békét, de belül, a családban, a munkahelyen, a környezetükben sajnos ennek pont az ellenkezője működik. A teljes belső csend tökéletes harmóniát és békét teremt, ami persze nem feltételezi azt, hogy a testen keresztül nem jelennek meg különböző érzések, érzelmek és a környezetben továbbra is léteznek élethelyzetek, amik nem mindig kedvezőek a számunkra. Az útkeresők többsége azt képzeli, hogy a megvilágosodás következtében megszűnik minden az életben, ami nehézséget okoz. Persze ez is a spirituális ego elvárása. A yin-yang akkor is létezni fog, és ez a fizikális-dualisztikus rendszer szerint működő világ mindig tükrözni fogja ennek a létezését. Ahhoz, hogy ezt a személy végleg elfogadja és semmilyen elvárása ne legyen a felébredéssel kapcsolatban, meg kell értenie az igazi yin-yang természetét és felismerni annak működését a mindennapokon keresztül. Sokszor hangsúlyozom, hogy a yin-yang az soha nem fekete vagy fehér, (nem megkülönböztető) hanem e kettő egyszerre (egység). A legtöbben erre szintén azt mondják, hogy ezt tudják, de mikor arról lenne szó, hogy egy kapcsolaton belül vagy akár bármilyen élethelyzeten keresztül felismerjék ennek valóságát, és e szerint létezzenek benne, akkor máris tagadják annak igazságát. A békés élethelyzetben mindenki tudja, mit kell tenni, de mikor megjelenik valamilyen nem kívánt pillanat, akkor azonnal megtagadva az eddig lelkesen támogatott spirituális létet, hátat fordítva kimenekülnek az élet gyakorlatából. Az útkeresés lényege a teljes feltétel nélküli elfogadása annak, hogy átadjál minden irányítást és lemondjál minden elvárásról. Abban a pillanatban, hogy valami nehézség jelenik meg az életben, keres gyorsan egy olyan módszert, amivel fenn tudja tartani az „én irányítok, tőlem függ minden” elképzelését, fenntartva az útkeresés további illúzióját. Ez az ego legnagyobb álnoksága. Több ilyen "útkereső" is volt a közelemben az elmúlt 5-6 évben. Elvárásként azt remélték, hogyha mellettem vannak, akkor biztos eltűnik az életükből az az akadály, ami miatt nem működik a munkájuk, párkapcsolatuk … és csak addig mertek elmenni, míg az irányítás a kezükben volt. Mivel nem kapták meg, a várt „jutalmat” (párkapcsolat és az anyagi siker), azonnal 180 fokot fordulva, megtagadva mindent, amit addig „istenítettek”, gyorsan kerestek olyan módszereket, amivel tovább használhatják az ego kemény játékait és folyamatosan ezt hajtogatták, erről én nem fogok és nem is akarok lemondani…, hiába csinálom nincs eredménye…, semmi értelme már ennek…, mivel a lemondást egy hiánnyal azonosították és nem az Igazság Jelenlétével. Ítélkeztek egy olyan dologról előre, amiről azt sem tudták mit takar, mert bátorságuk nem volt felismerni AZt. Az élet nem kívánt mást tőlük csak, hogy ne az ego elvárásai alapján akarják a pénzt és a kapcsolatokat, mert így ez hosszútávon egy nagyon kemény és ingatag „sikermunka” következménye lesz, amit a személynek kell fenntartania. Ha nem sikerül, akkor visszazuhan a környezete általi érdektelenségbe, amit legtöbbször depresszió, fásultság, kiégés kísér. Inkább arra kaptak ösztönzést az élet játékán keresztül, hogy ne a külső dolgoktól függjön az értékük, hanem a belső lényükön keresztül haladjanak az életben. De elengedni az irányítást soha nem voltak képesek, mert mindig azt várták, hogy az élet úgy működjön, ahogy ők azt betudják építeni az eddigi, tanult és elvárt rendszerükbe. Az igazi keresésnek pont az a lényege, hogy az önátadás akkor is történjen meg, mikor a külső élethelyzetem, az életem összeomlik. Pont ez az élethelyzet (összeomlás, kilátástalanság…) sokszor az egyetlen lehetősége a személynek, hogy átadjon mindent az Igazi Önmagának (Önvaló), mivel az ego már nem tudja uralni a helyzetet. Persze nem úgy, hogy megcsináltam, elengedtem és már három hete ezt teszem, de még mindig nincs eredménye, felkiáltással! Ezt csinálták ezek az emberek is. Hiába próbáltam elmagyarázni, hogy ez még mindig elvárás, aminek csalódás a vége. Egyre csak dühösebbé, csalódottabbá váltak, míg végül teljesen hátat fordítottak az „Igazságnak” (teljesség) és felépítettek egy ál igazságot, amit tanítanak is másoknak, úgy hogy nekik soha nem volt bátorságuk megélni a tényleges elengedést és felismerni az ego nélküli valóságot. Sajnos sokan azt gondolják, ha volt esetleg egy-két tapasztalásuk, és bepillanthattak az ego nélküliségbe, akkor máris "tudják", hogy mi a megvilágosodás és az ego az egekbe emelkedik. Pedig az alázat és a teljes önátadás, vagyis az ego azonosulásának az elengedése még nem biztos, hogy megjelent ettől a tapasztalati élménytől. Ezért ez továbbra is egy tapasztalat marad.

Ezt a példát, azért említettem meg, hogy lehetősége legyen egy-pár igaz útkeresőnek felismernie az ego csapdáját és meglátnia azt, hogy újra és újra az elvárásai szerint él, még akkor is mikor azt hiszi, hogy már az nem létezik. Nem születhet meg még az az elvárás sem, hogy ne létezzen az elvárás! A legutolsó, ami az egohoz köt minket az a remény. Nem véletlenül szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára, de ezt mindenki pozitív érzésként magyarázgatja, pedig ez még mindig az Igazság elutasítása a Jelenlétben. A remény feltételez valamit, de nem engedi a kétség nélküli „bizonyosság” jelenlétét. Ahol van kétség, ott van elutasítás, ahol van elutasítás, ott van félelem, ahol van félelem, ott van idő. A jelenlétben viszont semmilyen idő nem tud megszületni (nem a fizikális mértékegységről beszélek). Tehát a remény az utolsó kétség, amit el kell engedni, hogy a tiszta Jelenlétben legyen a figyelem. Az elvárás viszont az első, ami megjelenik az ego működéseként, mint az irányítás első lépcsőfoka. Erre kell ébernek lennie a személynek a nap 24 órájában. Az is elvárás, hogy valami ne legyen. Elvárás az is, mikor valaki azt duruzsolja, hogy ez a mester nem így tanít, az a mester nem ezt mondja, úgy kell csinálni, ahogy az a mester….stb. Gondolom ezek is ismerősek. A legtöbb útkereső ugyanazt a hibát követi el, mint az egyházak és a vallások. Az nem jó, az nem igazi mester, ő másképp fogalmaz, az nem azt mondja, ez a tuti, a többi nem az igazságot hirdeti… Azért van annyi mester a világban, hogy mindenki megértse és megtalálja a számára megfelelő tükröt önmagához, a teljesség jelenlétét. De egyáltalán nem szabad másolni Őket. Ha másolni szeretné a kereső a mester útját és tanításait, akkor máris elvárásba ütközött, s az ego életre kelt. Mindenkinek a saját felismerése kell, hogy szolgálja a létét, a mester ehhez csak eszköz, de nem elvárás és ragaszkodás. A mesterek többsége pont ezért hangsúlyozza, hogy ne higgy neki, higgy a saját tapasztalatodnak!

A másik tévhit, hogy a csend jelenléte kizárja a beszédet. Ha ez így lenne, egy mester sem osztaná meg magát a keresőkkel. Az, hogy Ramana Maharsi azt az utat választott, hogy a csenden keresztül tanított, nem lehet elvárása a keresőnek. Azt is értelmezi az elme és azonnal elvárásként állítja maga elé, hogy annak mit kell jelentenie és ezáltal kizár minden mást. A belső csend az nem valami, amiről beszélni lehet, ezért nem osztja meg magát a külső világgal. Így semmilyen kényszer kommunikáció nem jön létre azért, hogy biztos megértsenek, bizonyítsam, hogy jól csinálom, elfogadjanak, lássa az értékemet, vegye észre, hogy vagyok valaki…. stb. Viszont, ha már más személy is megjelent a térben, akkor a belső csenden keresztül megjelenik a forma léte, így megjelenhet a kommunikáció is, persze az elme számára nagyon korlátozott formájában (egy-két szó, esetleg pár mondat erejéig.) Azért mert a teljesség érzése folyamatosan jelen van a személyben, így nem a hiány pótlására használja a kommunikációt, hanem a teljesség megosztására, ami a Jelenléten keresztül történik, ezért ez a legcsekélyebb beszédet igényli. Ha tényleg felismeri a személy a belső csendet, akkor attól fogva soha nem vonja kétségbe a többi mester tanítását, függetlenül attól, hogy az milyen formában jelenik meg, mert a belső csenden keresztül felismerve saját magát, nem születik meg az ítélet. Amíg a keresőben meg van az ítélet, addig még nem tapasztalta meg a belső teljesség jelenlétét csak információs tudása, elképzelése és ezáltal elvárása van róla. Bármi, ami elutasítás az az ego játéka. Nagyon sok fajta ember él a Földön, akiknek még szükségük van az ego módszeres játékaira, pont azért, hogy legyen tapasztalatuk arról, hogy mi az, amivel azonosítják magukat. De ez is a Tiszta Tudatosság játéka. Semmilyen találkozás nem jelenik meg a személy életében, ha az nem szolgálja az Ő tiszta Tudatosságának létét. Nem a személy keres, hanem az Igazság hívja a maga irányába a személyt és megy végig a belső lény által megvilágított „úton”. Ha nem gondolná a személy azt, hogy van valami, amit el kell érnie, akkor már fel is ismerné, hogy ez a legnagyobb csapda, amit az ego állított a számára. Ez is elvárás. Nincs semmi, amit el kell érned, és ne lennél már AZ. De ezt nem elég tudni, hogy ez az információ, hanem élni is e szerint kell. Ebben ugyanis nem jelenik meg semmilyen kétség. De ha kétségbe vonom, és ítéletet alkotok arról, hogy az a személy, akivel találkoztam az nem az, aki nekem abban a pillanatban pont azt adja, vagy mutatja, amire szükségem van, akkor máris elutasítottam a Létezés működésének teljességét és elvártam, hogy az, akitől én tanulni tudok, annak milyennek kell lennie. És pont elmegyek az élet tanítása mellett, ami persze nem egy neves mester formájaként jelent meg, mint tanító, hanem az élet pillanata volt. Ezért nem is nézek rá olyan alázattal, mint egy „igazi” ashrambeli mesterre. Hát az igazi útkeresés az életben történik, az élet által és minden pillanatban én jelenek meg általa, úgy és abban a formában, ami megmutatja, hogy az igaz Önvalómként létezem vagy nem. Az egész életed egy meditáció, vagyis csendben levés, ezért nem elvonultan kell létezni, hanem a piactéren (élet tere) is tudni kell meditálni! Ehhez pedig a mindennapi élet nélkülözhetetlen. Vagy tisztelettel és alázattal figyelem annak minden pillanatát és látom meg benne a mesteri segítséget, vagy mehetek bárhová és bármilyen mesterhez soha nem fogom az elvárásaim tükrében észrevenni a pillanat szeretetét, amit átadott nekem azáltal, hogy létezhetek benne és általa!!!

Hála

A Mester jelenléte

A szentség mely megérinti lelkemet,

A szeretet mely átjárja lényemet,

A hála mely körülveszi életem,

Ez mind Te vagy Mesterem!

A szépség leírhatatlan,

A mélység felfoghatatlan,

A szabadság áramlóan hat.

A csend, mely körülvesz, életet ad,

A béke, a nyugalom teret ad,

A végtelen bizalom a szívemben van.

Az Igazság mindig velem van,

És mutatja az utat, hogy merre haladjak,

Mert az Igazság Léte a legfontosabb.

Mindenható ez az energia!

Az Isteni, a Szív, és a Lét mindig csak együtt járhatnak,

Semmi nincs, mi szétválaszthatja!

Mikor a figyelem ezen van,

Én is, a világ is, a tér is elválaszthatatlan.

Csak az Egy Vagyok, ami értelmezhetetlen.

Semmi nincs, ami a tagadás lenne,

Semmi nincs, ami a kétség lenne,

Csak a Vagyok mindenható ereje,

Mely a végtelenségében eggyé olvad velem.

Semmi nem maradt, csak a belső Csend,

Melyen keresztül az egész világ Én lettem.

Az időtlen, a formátlan és a végtelen.

Ez a legszentebb érzése a Létnek,

A feltétel nélkülisége, a teljessége, az Istenisége!

Valóban hiszed-e? - Mooji

                 
                                                    (Fordította:Ultimate Teachings - Végső Tanítások)

Spirituális ego

A spirituális ego  jelenléte

Az útkeresés egyik legnagyobb akadálya az információ bősége. Az elme imádja az információkat, mert ezen keresztül folyamatosan  megélheti a "tudás" illúzióját. A könyvek, a média, az internet… széleskörű tájékoztatást adnak különböző módszerekről, tanításokról, tuti megoldásokról.  Arról nem is beszélve, hogy folyamatos csinálási kényszere miatt, szintén azt az illúziót kelti, hogy csak akkor ismerődhet fel az Igazság, ha kemény mentális munkával kiérdemli azt a személy! Ez a legtöbb „útkereső” célja! Ha mégis valamilyen úton eljut oda, ahol felismerszik számára ennek egyszerűsége és tisztasága, megkérdőjelezve és hitetlenkedve állapítja meg, hogy ez nem az, hiszen ez túl egyszerű lenne! Ott még nem tartok, ez egy magas szint, én még nem érek fel oda… ! Ezután újra elkezd keresni egy bonyolultabb, túlértelmezett utat, amibe egyre jobban belefárad, mert nem hozza meg számra azt az eredményt és változást, amit várt. Ezek az információk legtöbbször csak a spirituális ego nagyságát növelik, de a tényleges felismeréstől távol tartja a személyt, mivel állandóan azt sugallja, hogy „még nem értél oda!”, vagy „valamit még kell tegyél, hogy ez működjön”, miközben folyamatosan arra vágysz, hogy megérkezz!

Az igazi „útkereső” előbb-utóbb felismeri, hogy nem az egon és a személyen, hanem annak elengedésén keresztül vezet az út az Igazság felismeréséhez. Persze a spirituális ego ezt is jól tudja és hangsúlyozza is ezt a tudását! De igazán tenni érte a mindennapi élethelyzeteken keresztül nem mer, mert akkor fel kellene adnia az „én ezt tudom” gondolatot! Attól viszont sokkal jobban fél, minthogy bevállalná a mentális nem-tudás ismeretlenségét! (Ez nem a tapasztalati létszerű tudás!) Ehhez szorosan hozzátartozik, hogy az, aki valóban felismerte az Igazságot, már soha nem ragaszkodik sem a saját útjához, sem pedig az „egyetlen mester” megfogalmazásához sem. Ezzel szemben Mesterét alázattal, tisztelettel veszi körül és éli meg általa az igaz SZERETETET, hűen tükrözve ezáltal tanításait. Az, aki az Igazságban van, már nem ragaszkodik semmilyen gondolathoz, tapasztalathoz, úthoz, tanításhoz sem, ezért arra biztat mindenkit, hogy ne az Ő útját kövesse, hanem az útjelző táblák segítségével találja meg mindenki a sajátját. Pontosan azért létezik sokféle „tanító”, hogy mindenki kiválogathassa azokat az iránymutatásokat, melyek elvezetik a személyt az út végéhez. Ott viszont már egy Mester sem lehet veled, mert az ugrást az ismeretlenbe neked kell megtenned! Mire ugrásra készen állsz, biztos lehetsz benne, hogy ez csak az ego nélkül tud létrejönni és elég bátorság lesz benned arra, hogy ezt engedd megtörténni. Itt már nagy a húzóereje az Igazságnak és átlendít mindenen, mert a bizalom feltétel nélkülivé válik. Ezt már nem a személy teszi meg, hanem megtörténik minden ellenállás nélkül.

Amíg az elme akarása motiválja a személyt, egy cél elérésére, addig még az ego jelen van, és az „én” gondolata erőlködik, hogy elérje a tökéletességet. Ezért ez egy feszültség érzéssel jár együtt. Mikor már a megadás és a mentális elengedés van jelen, akkor az áramlás lendíti a személyt az Igazság terébe, anélkül, hogy az „én” gondolata jelen lenne. Egyszerűen csak megtörténik mindez, a szabadság érzésének jelenlétében.

Sokan szeretnének valamilyen bizonyosságot, bizonyítékot az Igazságra, de ez az ego félelmét és bizonytalanságát jelzi. Ezen az úton haladva csak a távolság jelenhet meg a kétség éke miatt, az Önvaló és a személy között. Az egyetlen bizonyíték az érzés, ami mindig ott van a kereső szívében, különben nem indulna el az úton. Ez az érzés mindennél nagyobb és erősebb, hívása folyamatosan húzza a személy figyelmét abba az irányba, hogy kell lenni valaminek, ami…. . És, ha már érzi ezt a személy, akkor az az érzés már jelenlévő, és állandóan kíséri a keresőt, hogy észrevegye, nem kell keresni, csak felismerni azt, hogy ott van. Ez az érzés nem más, mint a VAGYOK! Ha mindig a Vagyokban maradsz, akkor nem kell csinálni semmit, ahhoz, hogy élj (és itt nem a cselekvésről beszélek, hanem az elme csinálásának gondolatáról), mivel az magától történik!

Sokan azt gondolják, hogy ez azt jelenti, hogy a fizikális világot kizárja az ember és elvonul remete életet élni, elhagyva családját, anyagi hátterét és megvonva magától mindent, ami az élet. Nem! Pont fordítva! Ha felismerődik, hogy a Vagyok létezése az egyetlen, ami az életet működteti, akkor tudja igazán a személy, hogy milyen az élet teljessége, hiszen akkor tud félelem és elvárás nélkül jelen lenni benne! A legtöbb ember nem él, hanem elvár és fél, vagyis megfelel. Fél, hogy valamit nem ér el, valami nem sikerül, valami hiányzik, valamiről lemarad…. stb. Keresi a hibát, a hiányosságot, a problémákat, mert azt hiszi, hogy ezzel bármit is megoldhat. Pedig az élet maga a teljesség és mindent biztosít a személy számra úgy, hogy abban biztos, hogy nincs hiba! De mivel nem ismeri a személy a jövőt, ezért azt az illúziót kergeti, hogy neki kell biztosítania mindent! Ezért van szüksége az egonak a mindentudás illúziójának a létére, a félelme miatt! A félelemre való figyelem, viszont kizárja a Lét természetének, a Jelenlétnek a megtapasztalását, felismerését!

Azok az útkeresők, akik kritizálnak, kétségbe vonnak, bizonyosságot akarnak, még mindig félnek és bizalmatlanok a Létezés felé! Ha viszont a Létezésben kételkednek, akkor saját magukban sem bízhatnak, így az útkeresésük is az örök kétségek tükörképévé válik! Ha tényleg átadják magukat a Létezés érzésének a Vagyoknak, akkor az élet tükröződése is ezen keresztül jelenik meg a számukra!

Érzés

Az érzések

Kétféle érzést ismerhetünk fel. Az egyik a Tiszta Tudatosság érzése, a másik az elme érzése. Mi a különbség a kettő között? A Tiszta Tudatosságbeli érzés a legelső felismerhető forma a testen keresztül, ami rezgésből lefordítódik tapasztalattá. Majd ez az érzés tudatosodik egy gondolati formaként a személy számára. Ha itt megállna az elme és nem tenné magáévá ezt az érzést és gondolatot úgy, hogy elkezd vele foglalkozni (vagyis megragadja a figyelmével és tartja azt), akkor máris akadály nélkül tudna az érzés kibontakozni anélkül, hogy bármi megzavarná. Ez adja meg az áramlás érzetét, ami könnyed, fesztelen, szabad.

Mivel a legtöbb esetben a személy megragadja a Tiszta Tudatosságban megjelent gondolatot, ezért elkezdődik az arról való gondolkodás, annak értelmezgetése és ezzel létrejön egy képzelt történet. Esetleg egy múltbeli tapasztalattal, történettel, élethelyzettel próbálja azonosítani a felismert gondolatot. Majd ennek hatására megjelenik egy érzés. Ez viszont már nem az első tiszta Tudatosság érzése, hanem az elme által létrehozott gondolati érzés, ami elhiteti a személlyel, hogy az az igazság. Itt már folyamatos gondolati és történeti akadályokba ütközik, az eredi érzés és gondolat, vagyis a test folyamatos ellenállásban (feszültségben) van.

A sejtek nem ismerik az időt és nem gondolkodnak, hanem rezgéseket továbbítanak (egy információt adnak át), ezért a gondolati kétségek és az idő (múlt és jövő) hatására, - ami a létállapot megkérdőjelezése a pillanatban – az elutasítás jelenik meg információként rezgésükben. Ha tudatában vagyunk annak, hogy a Létezés nem tud azonosulni az elutasítással, akkor felismerjük, hogy az csak az illúzióban és az elmében tud „létezni”. Gondoljuk csak végig, hogy az elutasítás csak akkor tud megjelenni, ha a létezés már megtörtént. Így a Lét tagadása, csak egy gondolati erőszak hatására működhet. Semmiképp nem áramló érzés, hanem egy feszültség a testben. Minden olyan dolog, ami önmagában létező, az az igazság, és minden olyan dolog, ami önmagában nem tud létezni, az illúzió. Az elutasítás, a kétség, a félelem nem tud önmagában létezni, ezért az nem a természetünk része, hanem az elme által kényszeresen fenntartott gondolat, és annak érzése. A tiszta érzések mindig csak IGEN-t tudnak mondani a világra és mindenre, ami számunkra felismerhetővé válik, bármilyen formában. Ilyenkor a légzésnél, a harában megszűnik minden feszültség, gombóc, szorítás és az áramló könnyedség, az élet lüktetésének az érzése jelenik meg. Érezni az erőt, a mindenható végtelenséget és felismerhető, hogy minden időtlenül Létező. Nincs kétség semmivel és senkivel kapcsolatban, mert a tiszta érzés áramlása csak a MOST pillanatában létezhet, az örökkévaló megkérdőjelezhetetlenségében. Sehová nem tartasz, sehonnan nem jössz és mégis ott vagy, ahol lenned kell. A mindenség tökéletessége és teljessége átjárja a létet és felismerhetővé válik a feltétel nélküliség mindenben. Ez az Érzés az, ami először megjelenik bennünk, és amit felismerhetünk, ha igaz Önmagunkon keresztül észleljük a világot!

Az élet

Az élet

A szeretet fényében elcsendesedik a világ.

A valóság képében eltörpül a világ.

A csend létében kiteljesedik a világ.

A feltétel nélküliséggel szétárad a világ.

Az időtlen létben megteremtődik a világ.

A Létezés teljességében megelevenedik a világ.

És Te hol vagy ebben a világban?

Mi és ki vagy ebben a világban?

Talán az élet, vagy a halál?

A lehetőség vagy a szenvedés?

A szépség vagy a kétség?

A bölcsesség vagy az ítélkezés?

Az ÉN vagy az „én”?

Mit gondolsz mi az igazság, és hol van az igazság?

Te vagy, vagy nem te vagy...?

Kívül van, vagy belül van...?

Mikor a kérdések megszűnnek és elcsendesedik az elme,

Váratlanul felismerődik a végtelen mélysége.

Érződik a Léted az igazság tükrében,

A lelked gyönyörűsége a mindenhatóság erejével.

Átéled a tökéletességét az életnek,

A teljes feltétel nélküli szeretettel.

Mindent a tiszta öröklét szemével észlelsz,

És nem érint meg soha többé a félelem.

Boldog vagy a természetedben,

És ez átragyogja az egész lényed,

Melyen keresztül, gyönyörű szerelemként éled meg az életet!

Ünnepek

A Karácsony valós üzenete

Közeleg a karácsony és már látszik, ahogy az emberek egyre jobban nekifeszülnek az ünnepnek. A gondolataikban azzal vannak elfoglalva, hogy lesz, mi lesz, mennyibe kerül, kinek mit vegyenek…? Pedig a szeretet ünnepe pont arra hívná fel a figyelmet, hogy ne a körülményekkel foglalkozzunk, hanem ismerjük fel magunkban az érzést, amit meg szeretnénk osztani másokkal. És ha már egyszer felismertük, hogy az független bármitől és bárkitől, akkor minden pillanatban (független a karácstól) megélhetjük annak jelenlétét és megoszthatjuk azt. Ez a tudatossága a pillanatnak, mikor tudja a személy, hogy mit ismer fel és azt gyakorlatban is képes megélni bármikor. Más néven ez a bölcsesség, az élet teljességének megélése a mindennapokban.

Olyan nagy hangsúlyt fektet az emberi elme a külső dolgokra, hogy már észre sem veszi pont az, amiért elkezdett valamit, már rég elveszett a gondolatok és külsőségek értelmezésében. Elveszett a karácsonyra jellemző szeretet érzése és felváltotta a megfelelés és elvárás gondolata. Mit vegyek, mit kapok? Mennyibe kerül, örül-e neki? … stb. Ma már nem békés karácsonyt jelent az ünnep, hanem inkább teher karácsonyaként jelenik meg a legtöbb ember világában. Sok embertől hallom utána, hogy de jó, már túl vagyok rajta, ahelyett, hogy az hangozna el milyen nagy boldogság volt újra együtt lenni azokkal az emberekkel, akik fontosak a számodra, hiszen senki nem tudhatja, hogy a következő pillanatban kik lesznek melletted a szeretteid közül. Túl nagy feneket kerítünk a külsőségeknek és mellette teljesen elvesznek az igazi érzések. Ha a te igazságod elfogad feltétel nélkül, mindennel együtt téged olyannak, amilyen vagy, akkor ez rajtad keresztül is megnyilvánul mások felé. Viszont, ha te nem engeded, hogy az érzések általad megnyilvánuljanak, mert félsz, kételkedsz, bizalmatlan vagy, esetleg egy régi tapasztalati emlékbe kapaszkodsz…. stb. akkor soha nem érinthet meg téged a feltétel nélküliség érzése. Az élet magában hordozza a teljességet, az elfogadást, a tiszta érzéseket ítéletek nélkül, a szabadságot, ami megfelelés és elvárás nélküli… stb. Ha ezeket elkezded az elme által értelmezni, és feltételekhez kötni, a külvilágba kapaszkodni, akkor mindent elveszítesz, ami az igazságod. A Karácsony lényege, hogy arra emlékeztessen, ami a Te vagy valójában, a tiszta szív érzése, a SZERETET. És ez nem a hangzatos szavakról kell, hogy szóljon, hanem arról a tiszta érzésről, amit mindig minden ember az életében szeretne felismerni. Vagy így, vagy úgy, de szeretné megkapni, mert azt gondolja, hogy ez nincs még nincs jelen az életében. Hiszi, hogy valamit tennie kell azért, hogy azt kiérdemelje az élettől. Innentől kezdve a szeretet egy félelemmé alakul át és máris eltűnt az igazsága ennek az érzésnek. Itt az idő, hogy mindenki felismerje, ez az emberi természethez hozzá tartozik és meg is jeleníti magát minden pillanatban.Az egy másik kérdés, hogy ezt el merjük fogadni és átadni ennek magunkat, vagy nem. A karácsony az életről kell, hogy szóljon, a Létezésről. Arról, hogy az élet megadja nekünk a lehetőséget a tapasztalásra. Mindegy hogy azt az elme jónak vagy rossznak kiálltja ki, de legalább van, aki tapasztal. Ez a forma világa, valamiként megjelenni és semmiként eltűnni. Ebben viszont benne kell legyen, az élet élvezete és nagyszerűsége, annak értelmezése nélkül.

Függetlenül attól, hogy az ünnepek alatt egyedül vagy, vagy nem, mindig tartsd szem előtt, hogy az élet változásának a tapasztalása csak akkor tud észlelődni, ha Létezel. Amíg életben vagy, erre mindig meg van a lehetőséged! De ez csak akkor tud igazi szeretetként megjelenni, ha sose feledkezel el arról, aki tényleg vagy, mivel csak ennek a tükrében tud a személy jelen lenni formaként, és a személy jelenlétén keresztül tud a körülmény megjelenni tapasztalatként.  A legtöbb ember viszont ezt elfelejti és a körülmény értelmezésével foglalkozva próbálja a személyt értékelni és értelmezni, aminek a következtében a személy kiszolgáltatottá válik a körülményeinek. Így viszont a személy soha nem tudja felismerni a saját valóságát, ami független a tapasztalattól és a körülményektől, ezért hiszi azt, hogy az nem is létezik. Ennek következtében a feltétel nélküli szeretet megélése elmarad és átalakult egy áldozat szereppé, vagyis a körülmények áldozatává válik az ember. A szeretet viszont nem követel áldozatokat, SOHA, senkitől! Ez csak az elmének a képzelgése, mert nem tudja értelmezni a feltétel nélküliséget. Ezért von kétségbe minden olyan tapasztalatot, ami magában hordozza a feltétel nélküli szeretetet, mert az számára továbbra sem nem létező. Az elme csak az értelmezhetőt és kézzelfoghatót tudja elfogadni, pont ezért az Igazság sem jelenhet meg addig senkiben, míg az elme hatalmában tartja a személy létét. Ezért vált a karácsony az információk világában nehézséggé, teherré. Az elme már nem látja értelmét ennek az egésznek. Szép lassan kizárta a szív érzését, ami semminek nem keresi az értelmét. A szív mindig teljes elfogadásban van mindennel. Érdemes egy kicsit megengedni magunknak, hogy a világot és ezzel a karácsonyt is így szemléljük! Akkor nem fognak számítani az ajándékok, nem számítanak a külsőségek, az ünnepi protokoll, hanem csak az a pillanat, amit ott akkor felismerünk, függetlenül bármitől és bárkitől!

Felismerés

Felismerés

Ki az, akit ismerhetek?

Azt, akit gondolok magamról, vagy az ismeret soha nem létezhet?

Tudhatom-e, hogy milyen a világ?

Vagy csak a gondolatok értelmezése jelenti számomra azt, hogy milyen a világ?

Biztos lehetek-e abban, hogy kit ismerek?

Vagy csak gondolkodhatom-e arról, amit gondolok arról, akit úgy vélem, hogy ismerek?

Mi az, amit elhiszek?

Az igazság léte, vagy az, amiről azt gondolom, hogy az igazság léte?

Mi az igazság?

Az a gondolat, amit elhiszek, vagy az a pillanat, amit felismerek?

A kérdések záporoznak.

Ki vagyok, mi vagyok? Mit tudok, mit nem tudok?

Milyen vagyok, milyen nem vagyok?

Mit gondolok, mit érzek?

Mit hiszek, és mit nem hiszek?

Minek van értelme és minek nem?

De van-e értelme ennek a sok kérdésnek?

És ki válaszolja meg mind ezt nekem?

Egyáltalán kellenek-e a válaszok, vagy csak elég, ha Csendben maradok?

És mi történik, ha már nem keresem az igazságot?

Ha nincs elképzelésem semmiről,

Ha eltűnnek a gondolatok, ha megszűnnek a célok!

Akkor mi marad a világomból?

Az ijedtség vagy a félelem? Esetleg a nyugalom, vagy a béke?

Ha már nem foglalkoztatnak a hogyanok és a miértek,

Ha már nem érdekel az, hogy mi volt és mi lesz,

Ha már nincsenek kérdések és már nem keresek,

Ha a válaszok maguktól megjelennek és már nincs „én”, aki értelmezget,

Akkor végre felismerem, hogy csak a Létezés beteljesedése az, ami megjelenhet az életben.

A pillanat Teljessége, a végtelen Csendje és az időtlen Örökléte.

Többé már nincs ki féljen, aki megkérdőjelezzen, aki kételkedjen.

Megszűnik minden, ami akadálya lehet a Létnek,

És csak a szeretet feltétel nélkülisége járja be a Teret,

Ami a tapasztalás tökéletes formájaként nyilvánul meg ebben a testben.

Boldog Vagyok, hogy élek, Boldog vagyok, hogy Létezem,

Mert a Szeretet, mint a testben keringő vérem, járja át az egész Lényem.

Ezért az egész Élet lényege, hogy átadjam magam a feltétel nélküliségnek,

Mely az Igazság megtestesülése. Az Isteni, az Eredendő, az igazi Béke!

(Horváth Mónika)

A Lét igazsága

A Létezés „célja”

Mikor reggel felébredsz és kinyitod a szemed az első tiszta érzésed az, hogy felismered "Létezem". Majd ezután következik ennek értelmezése, a személlyel való azonosulás és annak történeteire való emlékezés ami által, figyelmünk máris lekerül a valóságról, és hirtelen egy folyamatos gondolkodás illúziójában találjuk magunkat. Mit kell tennünk, mit nem kell tennünk, mi lesz az elkövetkezendő órákban, kivel találkozunk, kit kell lemondani, mit kell átrakni... stb. Gondolom ismerősek ezek a gondolat folyamatok mindenkinek. Észre sem vettük, de máris a külvilág rabságába kerültünk. Azután megint lehetőséget kapunk arra, hogy felismerjük az igazságot, ha ébredés után belenézünk a tükörbe és meglátjuk magunkat benne. Az első, amit észlelünk ismét a tükörképünkön keresztül a "Vagyok" érzése, ami a "Létezem" érzés felismerése és tudatosítása. De ezt legtöbbször észre sem vesszük, mert azonnal a testre koncentrálva egy testtudatosság érzéssel figyeljük tovább a tükörképünket. Azaz a hogy nézek ki, és milyen vagyok gondolatok tartják fent a figyelmet az elmén keresztül. Azzal, aki vagyok, ami tényleg észleli a tükörképet már nem is foglalkozom, hiszen ismét a látvány, a külsőség ragadja el észrevétlenül a figyelmet. Ezek után mindent megteszünk, hogy a személy által kivetített képet minél elfogadhatóbbá tegyük az "én" számára külsőleg. Persze ezalatt az idő alatt sokszor megállapítjuk, hogy így vagy úgy érzi magát a személy, amit a test tükröz vissza a számunkra, de arra ezalatt az idő alatt sem gondolunk, hogy ez hamis vagy sem, és ki az, aki ezt mind megállapítja. Ha hangosan kimondanánk azt a szót, hogy "én", akkor gyorsan lefordítva meg is állapíthatnánk, hogy ez nem más, mint az " ego"  (én = latinul: ego). De erre már nincs is időnk, mert a mindennapi rohanás közben az igazi önmagunkkal nem tudunk foglalkozni, csak a képzelt önmagunkra, a felszínre van időnk. Vagyis pont az igazságot toltuk el  reggel, és innentől kezdve egy folyamatos, hamis illúzióba kerültünk, amit egész nap kergetünk, amíg el nem fáradunk tőle. Egy folyamatos gondolatmenet tart minket fogságban, és ezt egy folyamatos gondolkodással táplálva működtetjük az ego, "én" gondolatán keresztül. 

De mi történik, ha reggel felkelve nem a külvilágra és a testre helyeznénk a figyelmet, hanem fel tennénk a kérdést magunknak, hogy ki az, aki ezt az egészet figyeli? Persze úgy, hogy időt is adnánk arra, hogy ezt megfigyelhessük. Nem kell semmilyen választ keresni, csak elmélkedni ezen a kérdésen. Majd beállni a tükör elé és ismét feltenni a kérdést, hogy ki az aki figyeli a tükörképet? Majd szintén megválaszolatlanul hagyva a kérdést, csak megfigyelni, azt aki figyel anélkül, hogy megállapítást nyerne bármi is. Megéri-e magamnak egy pár percet az, hogy reggel tényleg az legyen jelen az életemben, aki vagyok és ne az, akit gondolok arról, hogy ki vagyok?

Az igazság felismeréséhez nem kell semmilyen elvonulás, semmilyen távolságtartás a mindennapoktól, nem kell különösebb műveltség, esetleg iskolázottság, csak egyszerűen az élet. Hiszen pont az a szerepe a mindennapoknak, hogy azon keresztül ismerjük fel a valóságot. A jelen pillanat mindig azt adja oda, és úgy adja oda a számunkra, ahogy az az adott szituációban a legteljesebben szolgálja az igazság felismerését. Mivel ez maga a Létezés "célja". Önmaga igazságának a felismerése egy formán keresztül. Ha így indítanánk a napunkat biztosak lehetünk benne, hogy észrevesszük, ahogy a pillanat kibontakoztatva magát odaad számunkra mindent, amire csak a szükségünk van a tapasztalathoz. Ha nem kapunk meg valamit, amit elképzeltünk, akkor tudatába vagyunk annak, hogy az elengedhető számunkra, vagyis nem a jelen pillanat teljességének a része, hanem egy elvárt, kivetített jövőkép. Ez a feltétel nélküli bizalom önmagunk által a Létezésben. Így az élet folyamata mindig a megelégedettség, az elfogadás és a teljesség érzését mutatja meg nekünk. A személlyel, vagyis az "én"-nel való azonosulás pedig mindig egy elkülönültség érzettel, egy folyamatos hiány, kétség állapotában tartja a figyelmünket, ami egy örök bizonyítás érzést tükröz felénk az élettel kapcsolatban. 

A biztonságot soha nem a személy biztosítja az életben, hanem az a  Tér, belső Csend, amelyen keresztül megjelenik a személy és maga az élet tapasztalata is. Aki te vagy az a figyelő, aki tudatában van ennek a játéknak, de ez már nem a forma világa, a valami, vagy valaki illúziója, hanem a Semmi maga. Nem egy elképzelés a Semmiről, hanem a formátlan, időtlen, végtelen Üresség. Ez nagyon ijesztő lehet az egonak, de ha tényleg felismerjük az igazi Univerzális természetességünket, akkor láthatjuk meg ennek az igazi arcát. Az ego mindig valami felé irányul, ezzel a végtelenséget kizárva egy elképzelésbe szűkíti a figyelmet. Fontos számára, hogy az idő jelen legyen a világában, ezzel megtévesztve a személyt, elterelve a figyelmet a pillanatról, amiben a történés és a cselekvés már meglévő. Így a pillanat teljességének a  léte megkérdőjeleződik és a kétség, valaminek a hiány érzése vetítődik rá a mindennapokra. Ennek a motivációja érződik az egész napos rohanásunkban. Mintha attól félnénk, hogy lemaradunk valamiről vagy kimaradunk valamiből, ami csökkentheti az életünk, vagyis a személy értékét. Ezt rávetítjük a külvilágra, és mindent megteszünk azért, hogy mások elfogadjanak minket és azt a képet, amit felépítettünk magunkról és a világunkról. Ezt megtesszük annak árán is, hogy az igazi Létünket megtagadva egy illúziót fenntartva kényszeres bizonygatásba kezdünk már korán reggel, közvetlenül az ébredés után. Jók vagyunk vagy nem, szépek vagyunk vagy nem, elégedettek vagyunk vagy nem, egészségesek vagyunk vagy nem?... stb. Mikor este hazaérve fáradtan lefekszünk, akkor személyiségképünkön keresztül végigelemezve a napot, ítéletet hozunk arról, hogy az mennyire volt sikeres vagy sikertelen az elképzelésünk alapján. De, ha ilyenkor ismét feltesszük magunkban a kérdést, hogy vajon ki az aki, ezt megállapítja, vagy megítéli, akkor ismét visszakerülhet a figyelem az igazságra arra, aki valóban a Létezést szolgálja igaz Önvalódon keresztül az élet tapasztalataként. Így másnap reggel már könnyebben felismerhetővé válik számunkra az ébredés első tapasztalati formája a "Létezem" érzése.

Mi a Boldogság?

A Boldogság igazi  Léte

Minden embernek megadatik a boldogság. Sajnos addig, míg ez egy elképzelés vagy egy elvárás, illetve egy érzéshez való ragaszkodásként nyilvánul meg a gondolatainkon keresztül, addig nem az igazi boldogságot, hanem csak egy róla való gondolkodást tapasztalhat meg az ember. Az elképzelés mindig egy előre kivetített képet jelent, ami valamilyen már meglévő ismeretre épül, mivel az ismeretlent nem tudjuk elképzelni. Az elvárás is egy múlt hozadéka, amit szeretnénk működtetni egy régi tapasztalat vagy elképzelés hatására. Az érzés természete pedig mindig az, hogy jöjjön és menjen, tehát az állandóságot nem tükrözheti csak a változást. Ezért a boldogság, mint érzés mindig másképp, máshogyan kell, hogy megjelenjen a pillanaton keresztül. Ha viszont nekünk van egy elképzelésünk a boldogság érzéséről a múltunk alapján, akkor biztos, hogy elvárjuk annak az ismétlődését a jelenben. De ugye azt tudjuk, hogy ez nem létezhet, mivel a jelen nem tud ismétlődni, csak a változást tudja létrehozni. Akkor mi az igazi boldogság? Mindig azt mondják a Mesterek, hogy ők állandóan boldogok. Hogyan lehetséges ez, ha a boldogság érzése folyamatosan változik? Úgy hogy ők nem az érzést hívják boldogságnak, az számukra továbbra is csak egy érzés marad, ami egy tapasztalati forma a fizikális világban. Ők tudják, hogy az igaz természetükön keresztül felismert Létezés maga a boldogság, ami örökkévaló a végtelenen keresztül a pillanatban. Ennek a felismerése a személlyel történő azonosulással lehetetlen, mivel abban az állapotban már külön bontottad magad önmagadtól, vagyis az igazi Éned megtagadásával a személyt éled meg elsődlegesnek. Ezért a tagadás miatt már csak a kétség, és az elutasítottság érzés kísérhet végig az életed folyamán. Ezt próbálhatod átmenetileg ”pozitív gondolkodással” és különböző módszerekkel pótolni, de egy idő után elvárásoddá válik ennek a tökéletes működése is és annak a hibátlan visszatükröződése is. Elfáradhatsz, elfásulhatsz, ha ezek után a dolgok és élethelyzetek mégsem úgy alakulnak, ahogyan azt te elvártad volna. Hiszen mindent azért tettél, hogy valamit vagy valakit megkapj vagy elérj. Ez viszont továbbra is egy elvárás marad, ami megkérdőjelezi valaminek a természetes létét és folyamatát a pillanatban. Ha én tényleg tudom, hogy valami a jelen pillanaton keresztül létezik, akkor semmilyen célom és elvárásom nem alakul ki vele kapcsolatban, mivel az a természetesség érzésével van jelen az életemben. Nem kell érte semmit sem tennem vagy csinálnom, hogy a tapasztalatomba belekerüljön, csak engedni a megvalósulás folyamatát. Ennek az egész jelenlétnek a természetessége maga a Boldogság. Minden Létezésnek a felismerése, a maga egyszerűségén és valóságán keresztül kétség nélkül.

Fontos tudni, hogy ami nincs még meg, azt meg kell teremteni és minden, ami már meg van, annak a létét csak fel kell ismerni! Érdemes megfigyelni melyikhez kell kevesebb energia, melyikben nem jelenik meg a kétség és az elutasítás lehetősége, és melyik hordozza magában az élet természetes áramlását. Hát persze, hogy valami Létének a felismerése sokkal egyszerűbb (jelen), mint a semmiből a személynek megalkotnia valamit a végtelenen keresztül úgy, hogy közben nincs rálátása az egész folyamatra (jövő). A Boldogság mindig Lét alapú, ezért ahogy megjelenik valaminek a létezése az már maga a Boldogság megtestesülése. Az ego mindig megkérdőjelezi valaminek a létét és mindig hiányból próbál működni, hiszen a kétség az, ami által a saját létezése is fennmaradhat. Ha a kétséget elengedjük, akkor már csak valaminek a Léte tud életben maradni. Ezt érdemes figyelembe venni bármikor, bármit szeretnénk.

Ha tényleg megérti a személy, hogy ő csak másodlagos a Létezésben, akkor bizalommal és feltétel nélkül adja oda magát annak a Csendnek, Térnek, Tiszta Tudatosságnak, én nélküliségnek, Istennek…., ami által megtapasztalódik a Léte. Ha figyelembe vesszük, hogy már a rezgés is egy fizikális forma, akkor tudatosodik, hogy az is valaminek a következménye. Így viszont érthető, hogy a rezgés következtében a testen keresztül észlelt érzés és gondolat  is már egy folyamat része, aminek tükrözni kell egy már történő beteljesedést. (Itt emlékeztetőül megjegyzem, hogy a Tiszta Tudatosság által leközvetített érzés és gondolat nem egy és ugyanaz, az ego által létrehozott gondolattal és érzéssel. A Tiszta Tudatosság általi érzés az a közvetlen rezgés után megjelenő forma, majd ez az érzés ismerődik fel egy gondolat formájában a testen keresztül. Ezt a gondolatot értelmezi a személy a saját tanult és eddig tapasztalt rendszere alapján, majd elkezd gondolkodni a gondolatról, és az ezáltal létrehozott történeteket megalkotva hoz létre egy érzést, ami már nem az eredeti Tiszta Tudatosságé, hanem az ego által értelmezett gondolaté.) Röviden: Ha megértjük, hogy az Ismeretlen, a Csend … megalkotja önmagát egy formaként, ami energiaként, rezgésként, hullámként megjelenik, a testen keresztül leképződik mint egy érzés majd gondolat, és mikor a személy felismeri és tudatosítja  ezeket a jelzéseket, akkor átengedve magát a már történő folyamatnak, nem azonosulva a külső világgal, megtapasztalódik általa mindennek a beteljesedése. Ez a Lét természetes boldogságának a megélése. Ha viszont a személy ezt a folyamatot megkérdőjelezi és az eddigi tapasztalatával azonosítva kétségbe vonja a megjelenő érzés és gondolat Létezésének bizonyosságát, akkor ezáltal a létrehozott saját történetei által, folytonos elutasítottság és megkérdőjelezettség érzése válik uralkodóvá a számára. Így jellemzően a boldogtalanság megélése válik tapasztalatává az életében. Ha a személy leszokik végre arról, hogy azt higgye mindig, csinálnia kell valamit ahhoz, hogy működjön az élete, akkor szabaddá válik önmaga személyes énjétől. Ugyanis csak akkor érződik az ego által az állandó csinálásra való vágy, ha a jelen motivációjaként valaminek a hiányát éljük meg. Ha valaminek a Léte kérdőjel nélkül jelenik meg bennünk, akkor azt engedni kell megtörténni a saját maga megvalósulása által, még akkor is, ha az nem egyezik a személy (én) elképzelésével és akaratával. Ez pedig csak a tökéletes Önátadással együtt tud megvalósulni.

(Az írás megértéséhez kapcsolódó videó:
Az élet, mint az "én" tükre  http://az-vagyok.blogspot.hu/p/videok.html
                                        https://www.youtube.com/watch?v=k5cs3TqwKww)