Párkapcsolat

A párkapcsolat, mint a feltétel nélküli tükör

Az ember egész életében megtesz mindent azért, hogy ne legyen egyedül.  Amikor sikerrel jár, utána pedig mindent megtesz azért, hogy egyedül maradjon. Vajon miért jó ez? Hát persze, hogy nem jó és ettől szenvedünk is eléggé. Sokan úgy gondolják, hogy a társ akkor az igazi, ha mindenben ugyanazt teszi, amit ők. Számukra az az összhang, ha nem különböznek egymástól. Ez legyen szülő, barát, párkapcsolat, gyerek, főnök és persze a világ, vagyis Isten. A másik úgy gondolkodjon, ahogy ők, azt akarja, amit ők,  egy az érdeklődési körük legyen, ízlésük hasonlítson… .  Ez egy jogos elvárás egy társsal kapcsolatban, mondja az ego. Ahogy mondani szokták, ez a minimum elvárás. Ha ez így van, akkor tudják biztosan, hogy szeretik és fontosak a másiknak. Gondolják ők.

Nagyon sokan úgy vélik, hogy a nagy Ő mindig olyan, mint én vagyok. Attól lesz nagy Ő. A többi csak kicsi, futó próbálkozás marad. A legtöbben a társat és a párkapcsolatot saját képmásukra formálnák és keresik folyamatosan egész életükben azt és azokat az embereket, akik olyanok, mint ők vagy legalább hasonlóak. Hát azt csak a tükörben, mint tükörképet találja meg. Igazából a társ is pont ezt jelenti. A másikon keresztül felismerni saját magunkat. De amikor a másik pont azt mutatja meg, amit mi magamban soha nem láttunk, vagy nem akartunk meglátni, észrevenni, akkor nagyon dühösek leszünk rá és mindent elkövetünk annak érdekében, hogy ezen változtasson. Csak éppen azt nem látjuk meg ezáltal, hogy saját magunkat  zárjuk ki ezzel a viselkedéssel k a párkapcsolatból. Ha én nem vagyok tisztában saját magammal, akkor hogyan várom el a másiktól, hogy ő tisztán lásson engem? Ezért akarom tőle azt, hogy az én játékszabályom szerint játsszon. Ha nem így tesz, akkor kérdőre vonom a szeretetét.

Nem azért van szükségünk társra, hogy állandóan méricskéljük magunkat meg a másikat. Minden kapcsolat azt a célt szolgálja, hogy felismerjük, milyen személyiségképet építettünk magunk köré és milyen szűrőn keresztül szemléljük a világot. Ezen keresztül ismerhetjük fel, hogy jelen pillalantban milyen kapcsolatban vagyunk a belső világunkkal, vagyis az igaz Önvalóval.

Sokszor úgy állítunk valamit és ítélkezünk dolgokról, helyzetekről, hogy fogalmunk sincs arról, mit is láthatnánk, ha tényleg kinyitnánk a szemünket és a szívünket. Nincs elég bátorságunk ahhoz, hogy a kondícióinkat megváltoztassuk. Ezért, hogy ne derüljön ki a gyengeségünk magunk előtt, nem marad más lehetőség, mint elkezdünk ragaszkodni a régi, jól berögzült képekhez. Az életünkben szereplő összes ember, - aki a legkisebb szinten is megérint minket – a létezés egy-egy üzenetét hordozza a számunkra. Ha nem eszközként tekintünk rájuk, hanem rajtunk kívülálló véletlenszerű helyzetként, akkor lemaradunk arról az útjelző tábláról, ami tükörként megmutatja, hogyan viszonyulunk önmagunk feltétel nélküli elfogadásához. Az út lényege, mindenki számára felismerni azt, hogy a feltétel nélküli szeretet megnyilvánulási formájaként, hogyan valósítjuk meg önmagunkat az élet színpadán. Ha elfelejtjük, hogy kik is vagyunk igazán, akkor megtagadva önmagunkat, folyamatosan a szeretet hiányán keresztül éljük az életet és ezen a szűrőn keresztül ítéljük meg a világot is. Ilyenkor igen sok „pofont” oszt az élet, jelezvén számunkra, hogy megtagadva igaz önmagunkat szenvedésre kárhoztatjuk az életünket. Vagyis elmegyünk az igazi boldogság és szeretet mellett, csak azért, mert félünk meglátni önmagunk igazi értékeit. Az Univerzumban minden tudja magáról, hogy mi a valós természete, egyedül az ember kételkedik abban folyton!