2015. szeptember 19., szombat

Az Önzés Létezése

Az Önzés, mint az igaz természeted alapja


Az Önzés fogalma a személy gondolkodásában sajnos nagyon téves értelmezést nyert. Ez az igaz természeted létéhez tartozik hozzá. Ha nem így lenne, akkor az élet, mint a Tiszta Tudatosság fizikális formája nem jelenhetne meg a Létben. Jogosan teszi fel bárki a kérdést, hogy ez meg hogy lehet, hiszen mindig azt tanítják a „pozitív” szemléletű és az „önfeláldozó” emberek, hogy ez nem helyes. Az igazi mesterek pedig ezzel ellentétben nem véletlenül fektetik a hangsúlyt arra, hogy tudd, minden Te vagy, minden belőled indul ki és hozzád is tér vissza. Tegyük helyére ezt a kifejezést. Az önzés szóban benne van annak a mondanivalója, hogy minden ÉN rólam szól, ezért mindent csak magamon keresztül tapasztalhatok meg igaz valóságában. Igen ám, de itt nem a fizikális test és elme, vagyis a személy oldaláról nézve, hanem a végtelen természeteden keresztül felismerve AZ-t. A Tiszta Tudatosság, vagyis az ÉN Önzése mindig az egységen keresztül, megkülönböztetés nélkül jelenik meg, míg a kicsi „én”, az ego önzése, mindig a megkülönböztetésen keresztüli hierarchikus érzésként tapasztalódik meg.

Mi a különbség a kettő között? Maga az Élet. Az ÉN Önzése mindig a Létet szolgálja, mivel mindennek a van-ságát működteti, míg az ego önzése a nem-Létet szolgálja, ezért mindennek a hiányát láttatja. Pontosan ezért az igaz Önzés elfogad és felemel magához, míg az ego önzése elutasít mindent, ami nem ő, és a hiány érzése miatt mindig a harcot és a bizonygatást választja, tele kétséggel és félelemmel. Mindig attól fél, hogy elveszíthet valamit, ami az övé, amit birtokolhat, mert valaminek a hiányára fókuszál, míg ezzel ellentétben az igazi természeted, tudja, hogy minden te vagy, ezért nem éli meg semminek a hiányát, így nincs szüksége a birtoklásra. Ezért el sem akar venni senkitől semmit sem, csak megosztani önmagát a világgal. Addig, amíg különbözőségként éli meg a személy magát igaz Lététől, amin keresztül működik és él, addig ennek hiányát érezve, biztonságát megkérdőjelezve, csak a kétség és az elutasítottság motiválhatja bárminek az elérésére. Pontosan ezért, ha magában nem érzi a biztonságot, akkor másokra kivetítve ezt, bármit és bárkit képes kétségbe vonva „ellenségként” és veszélyként érzékelni, aki nem ő. Az ÉN Önzése másképp jelenik meg, mivel a Tiszta Tudatosság jelenléteként soha nem kérdőjeleződik meg a jelen pillanat igazságaként működő van-ság Léte, így a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzése sem tud megjelenni tapasztalatként. Ezért viszont a birtoklásra sincs szükség, mivel minden mindig a végtelenen keresztül megjeleníthető a Tudatos személy számára.

Ha az ÉN Önzőségét a személy átengedi az elméjén úgy, hogy nem szól bele - minden ÉN vagyok - és hagyja, hogy az beteljesítse magát az ember életében, akkor biztos lehet mindenki abban, hogy a hiány érzése soha nem jelenik meg számára. Ezért a Lét harmóniája és mindennek a beteljesedése tapasztalódik meg a személy életében a jelen pillanatban, ami miatt a kiszolgáltatottság érzését kikerülve, az elfogadás és a feltétel nélküliség megélésével, másokat is e szerint érzékel.
Végleges felismerődése az igazságnak, hogy ÉN Létezem csak, mint az igaz természetessége az Univerzum fizikális formájának, a végtelenen keresztül a Jelenlétben. Így a forma is csak rajtam keresztül tud megjelenni tapasztalatként, tehát az is ÉN vagyok, mint saját képmásom. Rajtam kívül nem létezik más, csak általam. Ez az Igazsága Önmagadnak, mikor nem a személy és a test-elme értelmezésével azonosultál. Hogy ki az az ÉN, azt viszont soha nem fogod tudni beazonosítani végleges formaként és tapasztalatként. Ezáltal a végtelen érzése szabadságként és áramlásként érzékelődik a test által..

Ha az ÉN Önzését elutasítja a személy, akkor a biztonság és a beteljesedés érzésének hiányaként, a kiszolgáltatottság érzésének megjelenésével, az elutasítások és a megfelelések-elvárások kapcsolatán keresztül érzékelődik a világ, és e szerint alakul ki a személy kapcsolata másokkal is.
Az igazság felismerésének a hiánya, az ego vagyis az „én” a személy azonosulásával elutasítja a forma nélkülit és a forma világát tartva a valóságának, folyamatos erőfeszítéseket tesz azért, hogy ezt az illúziót fenntartsa. Ezért azt mondja, csak „én” létezem és mindent megteszek, hogy ezt a gondolatot fenntartva, a "vagyok valaki" gondolat elérése legyen a cél. Ezért egyre nagyobb figyelmet szentel a teljesítményre, a sikerre és a másiktól való megkülönböztetésre. Mivel az igazi élet felismerésének az elutasítása van jelen, ezért olyan rezgéseket mozgat ezáltal, ami a nem-Létet működteti, ezzel fenntartva a múlt és jövő létezését is. A pillanatot, amiben az élet tényleg jelen van, azt teljesen figyelmen kívül hagyja. Így persze, hogy a Lét bizonytalanság érzése végigkíséri a személy életét egészen addig, míg felismerődik a teljes igazság.

2015. szeptember 14., hétfő

Pozitív és negatív gondolatokról



Van-e különbség a „pozitív” és „negatív” gondolatok között?


A mai világ legdivatosabb tanítása a pozitív gondolkodás. Vajon tényleg tudják-e az emberek, hogy ez mit is jelent? Mikor folyamatosan azt hallom a spirituális és ezoterikus tanításokban, hogy a pozitív gondolkodás milyen fontos, akkor tényleg ledöbbenek azon, hogy a sok tanítási módszert oktató, végig sem gondolja, hogy mit is tanít. Sulykolása a pozitív gondolkodásra nem jelent mást, csak egy elvárás-megfelelés kapcsolatot. Lehet, hogy sokan meglepődnek azon, amit írok és lehet, hogy lesznek, akik felháborodnak ezen, de igazából ezt csak azok teszik meg, akik nem mernek mélyen belegondolni abba, hogy milyen elutasításban vannak az igazi Önvalójukkal. Márpedig sokan szeretik a felületes látszatot fenntartani a spirituális ego növelése céljából, hogy a pozitív gondolkodásra szükség van. Tényleg a szavak szintjén, a kifejezés szintjén ez igaz is lehet, de a mögé tett figyelem és motiváltság a legtöbb esetben már nem ezt tükrözi.

Nézzük meg mit is jelent az Univerzum igazsága általi természeti törvény szerint, a pozitív gondolkodás. Mivel az Univerzumban nem létezik az idő, ezért minden maga a pillanat (ez is csak a fizikális szint kifejezési eszköze, de a valóságban még a pillanat sem létező). A végtelen szintén Univerzális természetesség, ezért semmilyen viszonyítási pont nem jöhet létre benne. Így viszont se az ilyen, se az olyan nem tud létezni általa. Vagyis a fizikális térben, mint a végtelen Univerzum egy megnyilvánulási formájaként, a gondolat egyszerű léte tud csak megjelenni tapasztalataként. Ha nincs idő és nincs viszonyítási pont, akkor csak a létezés vansága működik a pillanatban. Ha eszerint, vagyis az igaz természeted szerint figyeled a gondolat megjelenését, akkor azok teljesek és tökéletesek minden pillanatban. Miért? Mert Te is ebben a pillanatban ezt tükrözöd önmagad igazságából a testen keresztül a személy felé. Ha bármikor erről lekerül a figyelmed és a személlyel azonosítod magad, akkor megtagadva az Univerzális természetedet csak elutasításként tudsz létezni a személy azonosulásával. Akkor viszont tényleg szükséged van a pozitív és negatív gondolatok megkülönböztetésére, mivel ezek pont az elutasításodat szolgálják. A pozitív gondolkodás egy elvárás a jó felé, aminek meg kell felelni, ha az életünket tökéletesen akarjuk élni. A negatív gondolat viszont elutasítása és kétségbevonása a teljességnek, amitől meg kell szabadulni, ha jól akarjuk élni az életünket. Ha természetes felismerésként tudatában vagy léted teljességének és annak elutasítása nem történik meg, akkor nincs szükség pozitív gondolatokra. Ha mégis megtörténik az elutasítás, akkor használja az elme a pozitívnak nevezett irányt ahhoz, hogy fenntartsa azt a látszatot, mintha visszatértél volna önmagadhoz. Ugyanis ha szükséged van a pozitív gondolatokra, annak a jelenbeli rezgése az, hogy most még negatív vagy, ezzel a figyelem máris visszatért az elutasító gondolatokhoz. De a valóságban a pozitív gondolatok helyett elég az elutasító, vagyis a „negatív” gondolatok felismerése ahhoz, hogy a jelenben visszaálljon a figyelem az igaz természetedre az elfogadásra. Nem kell semmi mást tenni, vagyis a negatív gondolatok felismerése maga a pozitivitás. Ezért nincs szükséged pozitív gondolatokra, hiszen azzal csak a negatív irányt erősíted továbbra is. Például, ha  megállapítod, hogy rosszul reagáltál egy élethelyzetben valamire, akkor ez már a jelenlét rezgésében felismerése és elfogadása a pillanatnak, hiszen észrevetted a „negatív” reakciót. Ebből következik, hogy nincs is már más dolgod, mint továbbmenni a következő pillanatra, mert ezzel az élet „kijavította” magát. Ha viszont a felismerés után megállapítod, hogy akkor most kell valamit tennem ahhoz, hogy én ezt kijavítsam, máris visszaállt a figyelem arra, hogy még mindig fennáll a hiba jelenléte, ami javításra szorul. Ezzel el is utasítottad az előbb megtörtént felismerést. Majd ha elfáradsz a pozitív gondolatok kényszeres fenntartásában, és már nem figyelsz arra, hogy melyik gondolat az, amelyik által azt gondolod, hogy jól fogsz működni, akkor felteszed magadnak az igazi kérdést: Mi az igazság? És szép lassan elkezded megfigyelni a gondolatok természetes létét.

Végre akkor megtapasztalod, hogy minden pillanat önmagában mindig teljes és tökéletes az adott helyzetben. Nem létezik az elutasítás, kétség, félelem, ezért nincs szükség a gondolatok megbontására sem. A gondolatokat az elme a személyiségkép alapján osztja fel pozitív és negatív oldalra attól függően, hogy azt gyermekként hogyan tanultad meg értelmezni. Majd a későbbiekben pedig, milyen elvárásokat állítottál fel a saját világképed alapján és ezt, hogyan illesztetted bele a mindennapi életedbe. De sajnos ez még mindig nem az igazi ÉNed léte, hanem egy elképzelés a világról, azaz amit gondolsz róla. Tehát ezek is, gondolatok által kialakított gondolatsorok következményei. Az egész lényed alapja maga az elfogadás, vagyis a Létezés. A Létezés csak valaminek a vansága által tud működni, így annak tagadása a nem-létet „hozza létre”, ami viszont nem tud létezni a Létezésben. Ha viszont nincs, akkor nem tudom elutasítani, ezért nincs szükségem a pozitív hozzáállásra sem. Így önmagában csak pusztán gondolatok vannak minden előjel nélkül. 

2015. szeptember 11., péntek

AZ vagy



AZ vagy Te!

Az élet szépségének formája AZ vagy Te.
A csoda, mely hihetetlen az elme számára, AZ vagy Te.
A csend, mely a zaj formáját magára öltve tükröződik a Léten keresztül, AZ vagy Te.
A teljesség, mely mindig önmagát adja a pillanatban, AZ vagy Te.
A végtelen, mely mindent befogad és megmutat, AZ vagy Te.
A feltétel nélküliség, mely bármit, bárhogyan és bármikor elfogad, AZ vagy Te.
A béke és nyugalom, mely az örök harmónia megtestesülése AZ vagy Te.
A tudatosság, melyen keresztül a tapasztalat megjelenhet, AZ vagy Te.
A szabadság, mely mindent körbeölel az áramlás teljességében, AZ vagy Te.

De akkor mi a félelem, a kétség és az élettelenség az emberben, ha minden ÉN vagyok a térben?
Hol van a szeretet és az öröm a boldogság által, ha minden tökéletes és teljes?
Ki az, vagy mi az, ami ezt nem ismeri fel?
Van egyáltalán bármi, amiben kételkedhetek?
Van egyáltalán bárki, akit megkérdőjelezhetek?

Csak az én az, mely szemével nézve, megkérdőjeleződik igaz ÉNed.
A történetek élménye elragadja a figyelmet, ezzel máris megtagadva a végtelent, megszületik a kételkedés mindenben.
A tökéletes tökéletlen lett a miértek értelmezésében, és így a térben megjelenő forma soha nem lehet teljes a kétség szemében.
Úgy érzed az irányítás szükséges a Jelenlétben, mert a bizalmatlanság mindig éber.
Az információk tengerében teljesen elhomályosult az igaz természeted, ezért elhiszed a kiszolgáltatottság létezhet.
Mások felé a megfelelés elveszi az életed, és mégis azt reméled, hogy ez boldoggá tehet.
A gondolatok rabsága teljesen leköti az elmédet, így elfelejted, hogy milyen érzés a valódi szeretet.
Elvárást és birtoklást kovácsolsz belőle, mivel nem hiszed el, hogy ez az életed lényege.
Végre engedd el a figyelmed azonosulását az énnel, és máris megszűnik minden, amivel fenntartod a félelmet.

Ha felteszed a kérdést Ki vagy Te? Nem jön válasz sehonnan sem.
Keresed az ÉNed, de nem találsz senkit sem.
Összekötnéd magad valakivel, de senki nem jelenik meg se előtted, se feletted, se mögötted, se melletted.
Akkor újra kérdezd meg Ki vagy Te? És engedj utat a végtelennek.
Érezd át az ismeretlent anélkül, hogy tudnád mit jelent ez!
Ne értelmezz, ne keress, és ne tudj semmit sem, csak figyelj! De engedd el azt is, hogy van valaki, vagy valami, ami figyel!
Mindenről mondj le végleg, amiről azt gondoltad, hogy ez vagy te.
Ezzel újra megjelenik a feltétel nélküliséged, amin keresztül felismerődik az igazi Léted.
A végtelen ismeretlensége bizalommal tölt el és már nem ragaszkodsz, ahhoz hogy Ki vagy Te.
Nincs szükséged senkire és semmire, hogy felismerd mindig is AZ voltál és AZ is maradsz örökre a semmiben.
Nem kötődsz az elképzeléshez és elengedődik minden, ami a jövő kivetítésében elvárásként bármikor megjelent.
Az időt elengedve, a pillanat jelenléte szövi át az egész életed, és a kétség, a félelem nélküliség végre szabaddá tesz az Univerzum végtelenében és ismét felismered:

A teljesség a pillanatban, AZ vagy Te.
Az ismeretlenség a valóságban, AZ vagy Te.
Az érintetlenség a formában, AZ vagy Te.
Az időtlenség a térben, Az vagy Te.
Az üresség a Létben, AZ vagy Te.
A csendesség a zajban, AZ vagy Te.
A Létezés a tudatosságban, AZ vagy Te.
A szabadság az áramlásban, AZ vagy Te.
És ez mind a feltétel nélküliség a szeretetben, mely egész Lényedben jelen van a világ tükröződésével az illúzió játékán keresztül, ami maga az ÉLET!




2015. szeptember 2., szerda

Jelenlét

MOST pillanatának a valósága


Sok spirituális ember az utóbbi időben előszeretettel használja azt a kifejezést, hogy Ő a MOST-ban él. Ez igaz is, hiszen nem is tudnánk máshol élni csak általa. Az már megint más kérdés, hogy tényleg ezt ismeri fel az ember, vagy esetleg csak gondolja, hogy a figyelme ott van. Sajnos a tapasztalatom, hogy az utóbbi. Az igazi MOST pillanata által sem idő, sem ego (én), sem probléma, sem kétség nem tud jelen lenni. Ha ezek közül bármelyik is megjelenik a figyelmünkön keresztül, már nem a MOST-ban, hanem csak az arról való elképzelésben van a személy. Nem az a MOST léte, hogy a cselekvésre figyelve megállapítom, hogy én most állok, eszem, dolgozom... stb. hanem, hogy a pillanaton keresztül a figyelmem semmit nem ragad meg. Sem érzést, sem gondolatot, sem cselekvést és mégis áramlik a jelenlét a testen keresztül a Lét minden pillanatában. Ez persze a személy és elme azonosulásán keresztül megvalósíthatatlan. Ezért fontos, hogy az én ez vagyok, az vagyok, ilyen vagyok, olyan vagyok gondolatokat elengedve az ember merje figyelmen kívül hagyni az összes elképzelését arról, hogy ki Ő. Másokkal is ezt kell tenni! Nem ismerhetem, és nem tudhatom, hogy kik ők. A jövővel is ezt kell tenni és a múltat pedig el kell engedni, ami nem határozhatja meg a következő pillanatom létét elvárásként. A szabadság az, hogy semmitől nem függök, és semmi nem korlátoz. A megfelelés, hogy milyennek kell lennie a MOST-nak az elme elképzelése szerint és azt, hogy hogyan kell megélni, máris egy elvárást támaszt a spirituális útkereső felé. Ha ezen tartom a figyelmem, akkor nem a jelent tapasztalom meg, hanem az elme kivetítését egy elképzelés alapján. Ha viszont, van egy elképzelésem, akkor kevésbé ismerhetem fel azt, ami tényleg ott van jelenként.  Még azt is el kell engedni, hogy bármit el kell engedni, vagyis azt is el kell engedni, hogy van mit elengedni. Amikor tényleg fel meri az elme vállalni, hogy az ismeretlenbe ugorjon, akkor minden ragaszkodás meg szűnik létezni, még a létezés érzésére való  figyelem is. Mert, ha erre figyelünk, akkor máris ott van az, aki ezzel azonosítja magát és ezáltal megjelenik azonnal a viszonylagosság. A viszonylagosság pedig már a kettősség világát mozgatja az elmén keresztül. Persze a személy szükséges a fizikális világ tapasztalatához, de a vele való azonosulásra nincs szükség, csak a személy felismerésére és az általa megjelenő és érzékelhető tapasztalatra, formára a pillanaton keresztül. Ez viszont lényeges szó, hogy a pillanaton keresztül. Ezt az apró és fontos momentumot előszeretettel hagyja figyelmen kívül az elme, ezért mindig ragaszkodik az időhöz. Az idő által pedig azonnal megjelenik a kétség. A MOST pillanata soha nem kérdőjelezhető meg, mivel nincs semmilyen viszonylagossága. Egyedi és megismételhetetlen az Univerzumban. A múltat és a jövőt pedig az elme állandóan méricskéli, viszonyítgatja egymáshoz és ítélkezik általa. Így sehogy nem tud a MOST pillanata az örökkévalóságon keresztül „mozgásban” lenni és a változás útját mutatni. Az elme figyelme megragad az időben és egy történetben majd azt ismételgeti, míg a személy megunja, és a változás érzése által motiválva lesz másfelé figyelni. Ha ez az érzés nem elég erős, akkor még sokáig játssza a személy a múlt szerepét, aktiválva ezt a jövőre kivetítve és a MOST pillanatának felismerését elkerülve elmegy az igazi élete mellett.



Fontos tehát megérteni, (mert az elmének az elején kell a megértés, ahhoz hogy utána azt elengedve felismerje, nem kell a megértés), hogy a MOST pillanatában a felismerésen kívül nincs jelen semmi más. Ez az, amitől retteg az én és elképzelni sem tudja, hogy így hogyan lehet élni. De pont az a lényege, hogy nem tudja elképzelni, mivel ezzel máris a MOST-ban van a figyelme a személynek. De amikor ezt felismerve ragaszkodunk, ahhoz, hogy az a jó, ha elképzeljük az életünket, és hogy mi lesz a jövőben, mert az adja meg a biztonság érzését, akkor máris megtagadva a MOST pillanatát visszakerült a figyelem a múlt alapján egy kivetített jövőképbe, ami mindig a kétség és az elutasítottság érzésén keresztül fog láttatni mindent. Miért? kérdezheti a személy. Mert a MOST pillanatának teljességét és tökéletességét elutasította az elme és a pillanat értelmezése és elemzése után igyekszik kitalálni az igazi megoldást, és olyan ötletekkel próbálkozik, ami a biztonság reményét kelti a személyben. De ha az alapvető motiváltságom a kétség és az elutasítás, vagyis a pillanat bizalmatlansága, akkor igen nehézzé válik a Jelenlét elfogadásának a megtapasztalása. Az igazi biztonságot az adja, ha elengedve minden elképzelést, rábízom magam a pillanatra, úgy ahogyan az megjelenik számomra, gondoskodva a Létem megtapasztalási formájáról.