2015. november 4., szerda

Felismerés

Felismerés


Ki az, akit ismerhetek?
Azt, akit gondolok magamról, vagy az ismeret soha nem létezhet?
Tudhatom-e, hogy milyen a világ?
Vagy csak a gondolatok értelmezése jelenti számomra azt, hogy milyen a világ?
Biztos lehetek-e abban, hogy kit ismerek?
Vagy csak gondolkodhatom-e arról, amit gondolok arról, akit úgy vélem, hogy ismerek?
Mi az, amit elhiszek?
Az igazság léte, vagy az, amiről azt gondolom, hogy az igazság léte?
Mi az igazság?
Az a gondolat, amit elhiszek, vagy az a pillanat, amit felismerek?
A kérdések záporoznak.
Ki vagyok, mi vagyok? Mit tudok, mit nem tudok?
Milyen vagyok, milyen nem vagyok?
Mit gondolok, mit érzek?
Mit hiszek, és mit nem hiszek?
Minek van értelme és minek nem?
De van-e értelme ennek a sok kérdésnek?
És ki válaszolja meg mind ezt nekem?
Egyáltalán kellenek-e a válaszok, vagy csak elég, ha Csendben maradok?
És mi történik, ha már nem keresem az igazságot?
Ha nincs elképzelésem semmiről,
Ha eltűnnek a gondolatok, ha megszűnnek a célok!
Akkor mi marad a világomból?
Az ijedtség vagy a félelem? Esetleg a nyugalom, vagy a béke?
Ha már nem foglalkoztatnak a hogyanok és a miértek,
Ha már nem érdekel az, hogy mi volt és mi lesz,
Ha már nincsenek kérdések és már nem keresek,
Ha a válaszok maguktól megjelennek és már nincs „én”, aki értelmezget,
Akkor végre felismerem, hogy csak a Létezés beteljesedése az, ami megjelenhet az életben.
A pillanat Teljessége, a végtelen Csendje és az időtlen Örökléte.
Többé már nincs ki féljen, aki megkérdőjelezzen, aki kételkedjen.
Megszűnik minden, ami akadálya lehet a Létnek,
És csak a szeretet feltétel nélkülisége járja be a Teret,
Ami a tapasztalás tökéletes formájaként nyilvánul meg ebben a testben.
Boldog Vagyok, hogy élek, Boldog vagyok, hogy Létezem,
Mert a Szeretet, mint a testben keringő vérem, járja át az egész Lényem.
Ezért az egész Élet lényege, hogy átadjam magam a feltétel nélküliségnek,
Mely az Igazság megtestesülése. Az Isteni, az Eredendő, az igazi Béke!

(Horváth Mónika)



2015. november 2., hétfő

A Lét igazsága

A Létezés „célja”




Mikor reggel felébredsz és kinyitod a szemed az első tiszta érzésed az, hogy felismered "Létezem". Majd ezután következik ennek értelmezése, a személlyel való azonosulás és annak történeteire való emlékezés ami által, figyelmünk máris lekerül a valóságról, és hirtelen egy folyamatos gondolkodás illúziójában találjuk magunkat. Mit kell tennünk, mit nem kell tennünk, mi lesz az elkövetkezendő órákban, kivel találkozunk, kit kell lemondani, mit kell átrakni... stb. Gondolom ismerősek ezek a gondolat folyamatok mindenkinek. Észre sem vettük, de máris a külvilág rabságába kerültünk. Azután megint lehetőséget kapunk arra, hogy felismerjük az igazságot, ha ébredés után belenézünk a tükörbe és meglátjuk magunkat benne. Az első, amit észlelünk ismét a tükörképünkön keresztül a "Vagyok" érzése, ami a "Létezem" érzés felismerése és tudatosítása. De ezt legtöbbször észre sem vesszük, mert azonnal a testre koncentrálva egy testtudatosság érzéssel figyeljük tovább a tükörképünket. Azaz a hogy nézek ki, és milyen vagyok gondolatok tartják fent a figyelmet az elmén keresztül. Azzal, aki vagyok, ami tényleg észleli a tükörképet már nem is foglalkozom, hiszen ismét a látvány, a külsőség ragadja el észrevétlenül a figyelmet. Ezek után mindent megteszünk, hogy a személy által kivetített képet minél elfogadhatóbbá tegyük az "én" számára külsőleg. Persze ezalatt az idő alatt sokszor megállapítjuk, hogy így vagy úgy érzi magát a személy, amit a test tükröz vissza a számunkra, de arra ezalatt az idő alatt sem gondolunk, hogy ez hamis vagy sem, és ki az, aki ezt mind megállapítja. Ha hangosan kimondanánk azt a szót, hogy "én", akkor gyorsan lefordítva meg is állapíthatnánk, hogy ez nem más, mint az " ego"  (én = latinul: ego). De erre már nincs is időnk, mert a mindennapi rohanás közben az igazi önmagunkkal nem tudunk foglalkozni, csak a képzelt önmagunkra, a felszínre van időnk. Vagyis pont az igazságot toltuk el  reggel, és innentől kezdve egy folyamatos, hamis illúzióba kerültünk, amit egész nap kergetünk, amíg el nem fáradunk tőle. Egy folyamatos gondolatmenet tart minket fogságban, és ezt egy folyamatos gondolkodással táplálva működtetjük az ego, "én" gondolatán keresztül. 

De mi történik, ha reggel felkelve nem a külvilágra és a testre helyeznénk a figyelmet, hanem fel tennénk a kérdést magunknak, hogy ki az, aki ezt az egészet figyeli? Persze úgy, hogy időt is adnánk arra, hogy ezt megfigyelhessük. Nem kell semmilyen választ keresni, csak elmélkedni ezen a kérdésen. Majd beállni a tükör elé és ismét feltenni a kérdést, hogy ki az aki figyeli a tükörképet? Majd szintén megválaszolatlanul hagyva a kérdést, csak megfigyelni, azt aki figyel anélkül, hogy megállapítást nyerne bármi is. Megéri-e magamnak egy pár percet az, hogy reggel tényleg az legyen jelen az életemben, aki vagyok és ne az, akit gondolok arról, hogy ki vagyok?
Az igazság felismeréséhez nem kell semmilyen elvonulás, semmilyen távolságtartás a mindennapoktól, nem kell különösebb műveltség, esetleg iskolázottság, csak egyszerűen az élet. Hiszen pont az a szerepe a mindennapoknak, hogy azon keresztül ismerjük fel a valóságot. A jelen pillanat mindig azt adja oda, és úgy adja oda a számunkra, ahogy az az adott szituációban a legteljesebben szolgálja az igazság felismerését. Mivel ez maga a Létezés "célja". Önmaga igazságának a felismerése egy formán keresztül. Ha így indítanánk a napunkat biztosak lehetünk benne, hogy észrevesszük, ahogy a pillanat kibontakoztatva magát odaad számunkra mindent, amire csak a szükségünk van a tapasztalathoz. Ha nem kapunk meg valamit, amit elképzeltünk, akkor tudatába vagyunk annak, hogy az elengedhető számunkra, vagyis nem a jelen pillanat teljességének a része, hanem egy elvárt, kivetített jövőkép. Ez a feltétel nélküli bizalom önmagunk által a Létezésben. Így az élet folyamata mindig a megelégedettség, az elfogadás és a teljesség érzését mutatja meg nekünk. A személlyel, vagyis az "én"-nel való azonosulás pedig mindig egy elkülönültség érzettel, egy folyamatos hiány, kétség állapotában tartja a figyelmünket, ami egy örök bizonyítás érzést tükröz felénk az élettel kapcsolatban. 

A biztonságot soha nem a személy biztosítja az életben, hanem az a  Tér, belső Csend, amelyen keresztül megjelenik a személy és maga az élet tapasztalata is. Aki te vagy az a figyelő, aki tudatában van ennek a játéknak, de ez már nem a forma világa, a valami, vagy valaki illúziója, hanem a Semmi maga. Nem egy elképzelés a Semmiről, hanem a formátlan, időtlen, végtelen Üresség. Ez nagyon ijesztő lehet az egonak, de ha tényleg felismerjük az igazi Univerzális természetességünket, akkor láthatjuk meg ennek az igazi arcát. Az ego mindig valami felé irányul, ezzel a végtelenséget kizárva egy elképzelésbe szűkíti a figyelmet. Fontos számára, hogy az idő jelen legyen a világában, ezzel megtévesztve a személyt, elterelve a figyelmet a pillanatról, amiben a történés és a cselekvés már meglévő. Így a pillanat teljességének a  léte megkérdőjeleződik és a kétség, valaminek a hiány érzése vetítődik rá a mindennapokra. Ennek a motivációja érződik az egész napos rohanásunkban. Mintha attól félnénk, hogy lemaradunk valamiről vagy kimaradunk valamiből, ami csökkentheti az életünk, vagyis a személy értékét. Ezt rávetítjük a külvilágra, és mindent megteszünk azért, hogy mások elfogadjanak minket és azt a képet, amit felépítettünk magunkról és a világunkról. Ezt megtesszük annak árán is, hogy az igazi Létünket megtagadva egy illúziót fenntartva kényszeres bizonygatásba kezdünk már korán reggel, közvetlenül az ébredés után. Jók vagyunk vagy nem, szépek vagyunk vagy nem, elégedettek vagyunk vagy nem, egészségesek vagyunk vagy nem?... stb. Mikor este hazaérve fáradtan lefekszünk, akkor személyiségképünkön keresztül végigelemezve a napot, ítéletet hozunk arról, hogy az mennyire volt sikeres vagy sikertelen az elképzelésünk alapján. De, ha ilyenkor ismét feltesszük magunkban a kérdést, hogy vajon ki az aki, ezt megállapítja, vagy megítéli, akkor ismét visszakerülhet a figyelem az igazságra arra, aki valóban a Létezést szolgálja igaz Önvalódon keresztül az élet tapasztalataként. Így másnap reggel már könnyebben felismerhetővé válik számunkra az ébredés első tapasztalati formája a "Létezem" érzése.