A párkapcsolat, mint a feltétel nélküli tükör
Az ember egész életében megtesz
mindent azért, hogy ne legyen egyedül.
Amikor sikerrel jár, utána pedig mindent megtesz azért, hogy egyedül
maradjon. Vajon miért jó ez? Hát persze, hogy nem jó és ettől szenvedünk is
eléggé. Sokan úgy gondolják, hogy a társ akkor az igazi, ha mindenben ugyanazt
teszi, amit ők. Számukra az az összhang, ha nem különböznek egymástól. Ez
legyen szülő, barát, párkapcsolat, gyerek, főnök és persze a világ, vagyis Isten.
A másik úgy gondolkodjon, ahogy ők, azt akarja, amit ők, egy az érdeklődési körük legyen, ízlésük
hasonlítson… . Ez egy jogos elvárás egy
társsal kapcsolatban, mondja az ego. Ahogy mondani szokták, ez a minimum elvárás.
Ha ez így van, akkor tudják biztosan, hogy szeretik és fontosak a másiknak.
Gondolják ők.
Nagyon sokan úgy vélik, hogy a nagy Ő mindig
olyan, mint én vagyok. Attól lesz nagy Ő. A többi csak kicsi, futó próbálkozás
marad. A legtöbben a társat és a párkapcsolatot saját képmásukra formálnák és
keresik folyamatosan egész életükben azt és azokat az embereket, akik olyanok,
mint ők vagy legalább hasonlóak. Hát azt csak a tükörben, mint tükörképet
találja meg. Igazából a társ is pont ezt jelenti. A másikon keresztül felismerni
saját magunkat. De amikor a másik pont azt mutatja meg, amit mi magamban soha
nem láttunk, vagy nem akartunk meglátni, észrevenni, akkor nagyon dühösek
leszünk rá és mindent elkövetünk annak érdekében, hogy ezen változtasson. Csak
éppen azt nem látjuk meg ezáltal, hogy saját magunkat zárjuk ki ezzel a viselkedéssel k a
párkapcsolatból. Ha én nem vagyok tisztában saját magammal, akkor hogyan várom
el a másiktól, hogy ő tisztán lásson engem? Ezért akarom tőle azt, hogy az én
játékszabályom szerint játsszon. Ha nem így tesz, akkor kérdőre vonom a
szeretetét.
Nem azért van szükségünk társra, hogy
állandóan méricskéljük magunkat meg a másikat. Minden kapcsolat azt a célt
szolgálja, hogy felismerjük, milyen személyiségképet építettünk magunk köré és
milyen szűrőn keresztül szemléljük a világot. Ezen keresztül ismerhetjük fel,
hogy jelen pillalantban milyen kapcsolatban vagyunk a belső világunkkal, vagyis
az igaz Önvalóval.
Sokszor úgy állítunk valamit és
ítélkezünk dolgokról, helyzetekről, hogy fogalmunk sincs arról, mit is
láthatnánk, ha tényleg kinyitnánk a szemünket és a szívünket. Nincs elég
bátorságunk ahhoz, hogy a kondícióinkat megváltoztassuk. Ezért, hogy ne derüljön
ki a gyengeségünk magunk előtt, nem marad más lehetőség, mint elkezdünk
ragaszkodni a régi, jól berögzült képekhez. Az életünkben szereplő összes
ember, - aki a legkisebb szinten is megérint minket – a létezés egy-egy üzenetét
hordozza a számunkra. Ha nem eszközként tekintünk rájuk, hanem rajtunk kívülálló
véletlenszerű helyzetként, akkor lemaradunk arról az útjelző tábláról, ami
tükörként megmutatja, hogyan viszonyulunk önmagunk feltétel nélküli
elfogadásához. Az út lényege, mindenki számára felismerni azt, hogy a
feltétel nélküli szeretet megnyilvánulási formájaként, hogyan valósítjuk meg
önmagunkat az élet színpadán. Ha elfelejtjük, hogy kik is vagyunk igazán, akkor
megtagadva önmagunkat, folyamatosan a szeretet hiányán keresztül éljük az életet
és ezen a szűrőn keresztül ítéljük meg a világot is. Ilyenkor igen sok „pofont”
oszt az élet, jelezvén számunkra, hogy megtagadva igaz önmagunkat szenvedésre
kárhoztatjuk az életünket. Vagyis elmegyünk az igazi boldogság és szeretet
mellett, csak azért, mert félünk meglátni önmagunk igazi értékeit. Az
Univerzumban minden tudja magáról, hogy mi a valós természete, egyedül az
ember kételkedik abban folyton!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése